Sokáig gondolkodtam azon, hogy létrehozzuk-e ezt a blogot, vagy sem. Az elmúlt héten nagyon sokszor rágódtam ezen, próbáltam érveket felhozni ellene és mellette. A legjobb, amit tehettem, hogy megkérdeztem Istent; kértem, mutassa meg, mi az Ő akarata.

Napokon keresztül csak gondolkodtam. Jöttek, jöttek a gondolatok, ötletek ahelyett, hogy elvesztek volna, vagy megfeledkeztem volna erről az egészről. Önmagában is elgondolkodtató volt ez a helyzet. Nem tudtam, hogy ez Isten válasza-e a kérdésemre, és Ő helyezte-e szívemre az ötletet és a gondolatokat, vagy sem... aztán a hét vége felé két fontos dologra jutottam.

1.: Minden tulajdonságomat, adottságomat, képességemet úgy élem meg, hogy azt Istentől kaptam, Ő tett engem ilyenné-olyanná az Ő céljai érdekében, és ezekkel nekem gazdálkodnom kell, jóra fordítani az Ő ügyében. Korábban persze nem voltam erről meggyőződve, nem foglalkoztam azzal, milyen vagyok, és miért vagyok olyan, amilyen. Azonban minél jobban megismerem Istent, annál jobban kirajzolódik bennem, hogy Ő mennyire szeret engem, és milyen csodálatos tervei vannak az életemmel... és azok a tulajdonságok, képességek, amik bennem rejlenek, nem valami véletlen műve!

Az egyik ilyen Istentől kapott adottságom, amivel szolgálhatom Őt, hogy szeretek írni...

Én mindig írtam valamit. Amikor általános iskola alsós tagozatos koromban bevezették az új, három betűs - három számos gépjárműrendszámokat, mindig a gyerekszállító busz hátulján álltam, és sokáig írtam egy füzetbe a mögöttünk jövő autók új rendszámát. Felső tagozatosként leírtam az összes BKV-busz útvonalát és megállóhelyeit egy másik nagy füzetbe, ekkor kezdtem megismerni Budapestet és a tömegközlekedést. Szakmunkásképzős diákként a vasúti vagonok pályaszámát írogattam, főleg a Nyugati pályaudvaron tevékenykedtem. Középiskolában a vonatok késését rendszereztem, és képes voltam sokáig csak azért kinn lenni egy pályaudvaron, hogy megvárjam egy késő vonat érkezését, és percre pontosan lejegyezzem a késés mértékét. Amikor pedig aktívabb internethasználóvá váltam, különböző honlapokon blogokat írtam (ezekből készült egy saját szerkesztésű kis gyűjtemény, feleségem számára).

Mindig szerettem írni, levelezni, de nagyon sok idő telt el, míg rájöttem, hogy az írás szeretete és művelése is egy Istentől kapott adottság, egy tulajdonság, amivel Istennek célja lehet az életünkben, és amit az Ő szolgálatába állíthatunk. Hiába szeretek írni, ha azzal nem szolgálok jó ügyet, ha megtartom magamnak és céltalan az egész. 

2.: Annyi csodát, isteni gondviselést megtapasztalhattunk már eddig is kis életünkben, hogy egyszerűen le sem tudjuk írni. A baj pedig ez: hogy nem írjuk le ezeket, nem teszünk ezekről és Istenről, az Ő szeretetéről bizonyságot. Így csak annyi marad, hogy megéljük ezeket a csodálatos dolgokat, de egy idő után megfeledkezünk róluk, elfelejtjük őket és nyomtalanul elvesznek. Megtartjuk magunknak ahelyett, hogy másokat építhetnénk általuk... és ez nem helyes.

A Biblia így ír: „Azért tehát törekedjünk azokra, amik a békességre és az egymás épülésére valók.” (Róma levél 14, 19). Úgy hiszem nem baj, ha ezek a kisebb-nagyobb csodák, amik körbevesznek bennünket, leírásra kerülnek, és nem tartjuk meg magunknak, hanem megosszuk másokkal. És talán az sem baj, ha egy-egy történést is írunk magunkról időnként...

"Kiki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai..." (1 Péter 4, 10).

Kívánom, hogy blogunk valóban egy szolgálat legyen mások számára! Nem azt szeretnénk bemutatni, nekünk milyen jó életünk van, milyen szuper emberek vagyunk, hanem azt, hogy Isten milyen hatalmas, milyen csodálatos, és mennyire szeret minket, embereket. Ebből szeretnénk egy morzsányit tovább adni, amennyire ez általunk és a blogunkon keresztül lehetséges.