Múlt hétfőn, a táborban találkoztam először a kedves, vidám, mosolygós kislánnyal, aki szinte az első pillanattól fogva örömmel rohant hozzám, felemelte két kezét és mindenáron azt akarta, hogy vegyem karjaimba. Engedtem neki... a további napokban is mindvégig a nyomomban volt, levakarhatatlanul követett mindenhová, mindig a karomon vagy az ölemben ült, és a szeretetével "üldözött". Jólesett a viselkedése, a közvetlensége, a ragaszkodása; az, hogy mennyire tud nekem örülni.. hacsak meglátott, már rohant, hogy velem legyen egy kicsit.

Később megtudtam, hogy ez a nevelőszülőkhöz került kislány nemsokára talán már külföldön lesz új szülőknél, és soha többet nem fogom látni...

Sokat gondolkodtunk rajta, és gondolkodunk a mai napig. Nagyon megszerettük, és tudjuk, milyen helyzetben van, mi vár rá, mi lóg a feje fölött a levegőben. Tudjuk azt is, teljesen biztosak vagyunk benne, hogy Isten valamit üzenni akar nekünk általa. Még nem tudjuk mit, de keressük a választ... egyre inkább azt érezzük, hogy valamilyen formában ránk van bízva, csak még nem tudjuk, hogyan.

Talán örökbe kellene fogadnunk? Nem tudjuk, de ehhez szinte semmi feltételünk nem adott. Azonban azt is tudjuk, hogy Istennél semmi sem lehetetlen (Lukács 1, 37)... persze azzal is tisztában kell lennünk, hogy nem fogadhatunk örökbe bárkit, aki örömmel és szeretettel jön oda hozzánk. 

Lehet Isten csak annyit akar mondani, hogy rendszeresen imádkozzunk érte. Hogy legyen valakink, akiért tényleg többször imádkozunk, nem csak olykor - olykor, ezzel kitartásra és állhatatosságra tanítva bennünket. Végig azon gondolkodtam, mennyire fog hiányozni ez a kislány... pár nap alatt nagyon megszerettem, fényképet is készítettem róla, amit ki is nyomtattam. Ezzel is emlékezhetek rá, eszembe juthat, és imádkozhatok érte... bármikor.

Az se kizárt, hogy a mi feladatunk vele kapcsolatban mindössze annyi lenne, hogy levelezzünk vele, és így erősítsük benne azt, hogy van, akire mindig számíthat, akárhol is van. Istenre... hogy Ő nem hagyja el soha, mindig vele lesz, és átsegíti őt a nehézségeken. Lehet, hogy a mi feladatunk lesz ez a megerősítés Istenben, és Isten erre készít fel most bennünket. 

Több kislánnyal is hasonló kapcsolatba kerültem a tábor egy hete alatt, és nem tudom, mit akar ezzel a helyzettel nekünk Isten megmutatni. Nem tudom, mit akar mondani.. de azt tudom, hogy mindez Tőle van, hogy nem véletlenül alakultak ezek az események, és ennyire biztos még nem voltam eddig ebben. 

Kis kiegészítés...

Megérkeztünk a Balatonról. Múlt hét csütürtükön, amikor elindultunk, elmentünk látogatóba a kislányhoz. Aznap este az alábbi igét olvastam a Bibliából: "Aki egy ilyen kis gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be" - mondja Jézus a Máté evangélium 18. fejezet 5. versében. A nyaralás alatt pedig négy kislánnyal találkoztunk, akit szintén ezen a nem túl gyakori néven hívnak, mint a mi lányunkat... mintha nem szabadna megfeledkeznünk róla, és így lennénk figyelmeztetve...

Nehéz dolog ez. Nem akarunk semmit sem belemagyarázni, hogy Istentől van, hanem tudni akarjuk. Csak az útmutatást, a választ várjuk a kérdésre Istentől. És a befogadás is jelenthet bármit... de tudjuk, hogy semmi sem véletlen, és figyelünk a jelekre. (Aug. 03. hétfő).