Isten szeret!

Most, amikor röpke 378 (+ legalább 11) kilométerrel arrébb vagyok, mint egyébként kellene lennem, friss érzésekkel és új hálával tudom megosztani mindenkivel, hogy Isten igenis szeret bennünket, embereket - méghozzá nem is akárhogyan...! Hivatalosan az egyetemen kellene lennem és órán ülnöm, de Isten máshogyan akarta...

Két ember van, aki vezetheti az iskolabuszt, éspedig az igazgató úr és én. Igazgató úr Angliába utazik, és ott lesz másfél hétig, nekem pedig az egyetemen kellene lennem egy teljes hétre. Ez csak azért is fontos, mert ha nincs iskolabusz, akkor elég nehézkes a gyerekek szállítmányozása... az angliai utat nem lehet már lemondani, mert fél éve megvan a jegy, a program is le van szervezve, én pedig kénytelen vagyok lemenni az egyetemre, mert ez az utolsó konzultációs lehetőségem, különben egy évet csúszik a szakirányom is és a diplomám is (utóbbi amúgy is, de ez másik témakör).

Sokat rágódtam rajta, hogy mi legyen, hogyan oldjuk meg ezt a nem könnyű helyzetet. Arra is gondoltam, hogy mégsem megyek le, mert a gyerekeket csak szállítgatni kell valahogyan... meg lehetne oldani a helyettesítést, de elég nehezen (azaz nem vagyok most sem nélkülözhetetlen, de könnyebb, ha itthon vagyok). Ugyanakkor eljutottam oda is, hogy valahol már elég a sok áldozatból, és nem érdekel, muszáj lemennem...

Isten könnyedén megoldotta a helyzetet... kedden kaptam egy üzenetet, hogy csak én vettem fel erre a félévre a tantárgyat, ami egyébként az előzőben volt megtartva (ez is valamilyen informatikai hiba következménye lehet), úgyhogy ne is menjek le; a vizsgakövetelmény egy beadandó dolgozat lesz, amit elküldhetek interneten keresztül. Csak pislogtam és próbáltam felfogni, hogyan is szerethet Isten ennyire... így most vissza is jöttem, és nem lesz fennakadás a gyerekszállításban...