Néhányan tudják, hogy van egy nem túl gyakori hobbim (azaz nagyon kevés ember űzi még ezt szabadidejében): megszüntetett MÁV - vasútvonalakat járok be, keresve - kutatva a még fellelhető maradványokat a vasútüzem korából. Meglehetősen izgalmas és érdekes (legalábbis számomra) új tájakon túrázgatni, időnként lehetetlen körülmények között araszolni méterről méterre, amikor kétméteres gazokkal kell harcolnom több száz méteren keresztül. Olykor ismeretlen erdőkön vágok át, ahol a még élő és az utamat keresztező kidőlt fáktól, illetve a sűrű aljnövényzettől szintén nehezen haladok előre. Néha pedig mezők mellett törtetek előre, harcolok az akáccal, kökénnyel, csipkebogyóval, és a megannyi mindenféle cserjével, miközben nyulak, fácánok, őzek térnek ki utamból... mindenképpen izgalmas és érdekes egy - egy ilyen túra, az pedig külön ajándék, mikor egy híd, szelvénykő, esetleg egy régi jelzőberendezés vagy egy épület bukkan fel, sokszor a semmi közepén. De a megmaradt sínszálakat is értékelem...

Több éve terveztem már, hogy az 1980 júniusában (majdnem születésemkor) megszüntetett Bicske - Székesfehérvár vonalat megnézem. Ezen a vonalon két, több, mint 100 éves állomásépület is áll még, melyek elég nagy "leletnek" számítanak... ugyanakkor egy helyi sportegyesület megvárásolta az épületeket felújításra, így különösen sietnem kellett, hogy a valamennyire még eredeti állapotukban megnézhessem őket. Az 50 km hosszúságú vonal első 28 km - e igazi elveszett vágányos szakasz, ebből 20 km - t sikerült bejárnom... Vértesacsáig jutottam, a történet pedig itt kezdődik igazán.

Miután megvolt a napi túraadag (a vértesacsai állomásépületig még hiányzott kb. 2000 méterem, így pár héttel később visszatértem ide bepótolni), megcéloztam az első buszmegállót. A következő busz majdnem három óra múlva érkezett, ahhoz pedig eléggé fáradt voltam, hogy gyalogoljak tovább. Így hát kényelmesen nekiláttam enni, közben a buszmegálló melletti kisboltnál megállt egy autó. Ettem tovább, s mikor befejeztem, gondolkodtam, vajon hogyan jutok haza... három óra várakozás azért egy kicsit soknak tűnt. A kocsi pedig kifordult, gondoltam hátha, kiraktam a kezem, és meg is állt. Eredetileg a következő faluig vittek volna, végül messzebb, Etyekig jutottam, ahonnan elvileg félóránként megy fel busz Pestre. 

Etyeken pont beleestem egy olyan idősávba, amikor a következő buszig végül másfél órát kellett várni, tehát gyakorlatilag nem fél óra volt a követési távolság (de a nap többi részében valóban ez az ütem működik). Nem volt kérdés, hogy ennyi idő alatt át tudok vánszorogni a város másik végébe, úgysem voltam még errefelé... nagyjából fél óra alatt kényelmesen átsétáltam, még mindig volt egy órám a buszig. Nem akartam pofátlan lenni, de más lehetőségem nagyon nem volt, kiraktam hát a praclimat... megint megálltak nekem, és Törökbálintig vittek. 

Törökbálinton pedig pont bent állt az ingyenes Tesco - busz, ami pár perc várakozás után elindult, hogy elröpítsen a nagy Budapestre. Onnan pedig már nagyobb lehetőségeim adódtak eljutni a célomig... 51 km - t tehát ingyen leutazhattam, és szinte a mesébe illő módon.

A mai napig nagy rejtély számomra, hogy Isten vajon mit gondolhat a vonalbejárásaimról, mennyire látja értelmét, mennyire hasznos ez a szabadidős tevékenység az Ő szemében. Nem kaptam még rá választ... de az biztos, hogy ezen a túrán is velem volt, vigyázott rám, és Ő segített, hogy hamarabb és olcsóbban hazajussak. Nem kellett három (és utána másfél, egy) órát üldögélnem egy megállóban, és nem éjfélre kerültem be az ágyba, hanem jóval hamarabb...

Ilyen Isten a miénk. Sokszor nem tudhatjuk, hogy egy - egy adott dologról hogyan vélekedik. De az biztos, hogy Ő mindig velünk van, és nem hagy magunkra... és a segítségünkre siet, még ha nem is azt vagy úgy tesszük, amit és ahogyan elvár tőlünk. Ő - szeret. Minket, embereket... akármilyenek is vagyunk. 

(A bal szélen lévő szaggatott vonal jelzi az egykori vasútvonalat - egy tavalyi térképen, úgy, hogy már sok helyen felszedték a síneket!).

Néhány fotó pedig a túráról: