2013. június 4. hajnali fél kettő van, alszik mindhárom csemeténk, így adottak a nyugodt körülmények, hogy összeszedjem a gondolataimat.

Egyszer csak felébredtem ma éjjel és eszembe jutott MEGINT egy keresztyén ismerősöm néhány szava, amit még tavaly nyáron mondott, mikor egy esküvő után összefutottunk. Lehet, ő már nem is emlékszik, miket mondott akkor, de én nagyon-nagyon sokat gondolkodtam rajta azóta. Központi kérdés lett az életemben, ami nem hagyott nyugodni sokszor éjszaka sem…

Sajnálom, hogy akkor nem volt lehetőségünk többet beszélgetni, meg igazán nem is nagyon volt időm felfogni, mit is mondott, hogy reagáljak, mivel éppen beszálltunk apuék autójába és a gyerekek bekötésével voltam elfoglalva.

Hogy mi is hangzott akkor el? Nos, egy olyan mondat, ami akár tőlem is származhatott volna… Vagy bármilyen más anyukától, aki egy kicsit épp belefáradt az otthonlétbe, gyereknevelésbe. Azt kérdezte (látván az akkor már méretes pocakomat): „Hű, már érkezik a harmadik, hogy fogod bírni, én alig bírok kettővel is?!” Nem folytatódott tovább a beszélgetés, mert indultunk épp haza és akkor nem is filóztam sokat a dolgon, de azóta rengetegszer visszhangzott a szívemben ez a mondat… akkor még én nem mondtam ezt így ki, ő fogalmazta meg helyettem… és más szájából hallani különösen is megütötte a lelkem… Igen, vajon hogy fogom bírni? – gondoltam akkor kissé aggodalmasan. Két gyerekkel sem vagyok a türelem mintaképe, mi lesz hárommal…?

Hát leírom, hogy azóta hogy bírom.

Jelenleg van egy 9 hónapos Bernátunk, aki veszedelmes, kapaszkodva lépegetős korba érkezett, meg fogkibújós, éjjel gyakran fölkelős fázisban van (ami 2-5 ébredés éjszakánként, ám hamar visszaalszik szopizás után), Lucánk 2 és fél lesz lassan, dackorszakos hisztikkel, állandó be nem jelentett bepisilésekkel (már volt szobatiszta jó pár hétig, aztán visszaesett, nem tudom, miért, biztos miattam, nem vagyok jó anya), s adott egy idegenek előtt kissé szégyenlős, Lucával annál erőszakosabb, meglehetősen kreatív, ebből kifolyólag igen szórakozott és szót fogadni nem könnyen tudó 3 és háromnegyed éves Andrásunk.

Direkt írtam most le a „negatív” oldalukról őket, mert ez jellemzi sokszor ez én hozzáállásomat feléjük sajnos.

Annyiszor tépelődtem már ezen, hogy NEM BÍROK VELÜK. Pedig ugye kéne, s mi van azzal, akinek még több gyerek adatik…? Meg hát a keresztyén anyukák felé különösen is nagy elvárás, hogy örömmel maradjanak a gyerekük mellett, nevelgessék, tökéletesen engedelmessé, mintagyerekekké J, ráadásul szívesen és mindenféle egyéb saját ambíciójukat letörve elégedjenek meg azzal, hogy nekik az otthonlevés szerepe jutott. 

Már több mint egy éve kaptam elhívást az otthonoktatásra. Az előítéleteimet félretéve felismertem, hogy számomra, számunkra ez Isten elhívása, és kissé megrettenve a reám váró feladatoktól, belevágtam.

Nem, nem, ettől még nem bírok jobban a gyerekeimmel…J Ez a döntés nem ezt eredményezi, sőt, talán még több konfliktushelyzetet és akár tanulmányi problémák sokaságát is (főként majd a jövőben, mert még csak játékos szinten feladatozunk).

Szeretném most leírni, miként változott meg a gondolkodásom, s hogy az akkor megfogalmazott mondat kimondásától hogyan kerülök egyre távolabb és távolabb…

Ősszel, 6 hetes babánkkal várakoztam az orvosi rendelőben és azt hallgattam, az anyukák mint tárgyalják meg, hogy már mennyire várták a nyári szünet végét, s milyen megkönnyebbülés, hogy a gyermekeik iskolában, óvodában vannak, végre van egy kis nyugtuk… Úgy éreztem, ez az, amit én is sokszor érzek, azt fogalmazták ők meg (persze tudom, hogy nem szabadna így gondolkodnom, de azért mégis): „Egy kis nyugalom végre…!”

Hányszor érlelődött bennem: szívesen elmennék, akár csak egy-egy hétvégére „szabira”: ne kelljen mosogatni, főzni, mosni, pakolni négy másik ember után, takarítani, pelenkázni, szoptatni, ötvenedszerre válaszolni ugyanarra az idegesítő kérdésre, Lucát kilencedszerre is átöltöztetni, Andris után rohangálni, mert egyszerűen nem hajlandó odajönni hozzám, mikor szólítom, meg egy pillanatra sem lehet őket egyedül hagyni Lucával, hát nem igaz, hogy megint sírást hallok az udvarról, ahová kiküldtem őket, hogy játsszanak (addig is nyugtom van), miért nekem kell minden meccset lerendeznem, meg egyébként is igazságtalan, hogy nekem ennyi mindent kell csinálnom! Míg a férjem elmegy hazulról, kikapcsolhatja ezeket a dolgokat, aztán ha hazajön, kicsit játszik a gyerekekkel, de nem az ő vállán van a háztartás összes gondja meg a gyereknevelés teljes súlya. Hiszen én töltöm az idő nagy részét a neveletlen gyerekeinkkel!

Ilyen gondolatok fogalmazódtak meg bennem akkor, de tudtam belül, hogy nem ez a helyes, mennyire nem szabadna így átvennem a világ gondolkodását… Hagytam, hogy ez a sok negativitás eluralkodjon rajtam, eltöltsön teljesen és meghatározza a hétköznapjaimat…

De a mi Istenünk nem hagyott sokáig ebben a helytelen állapotban és gondolkodásmódban. A férjem tíz hónapig dolgozott olyan munkarendben, ami rákényszerített, hogy megtanuljak magamra számítani csak és így a feladataim nagy részét valóban én is végeztem el. Nagyszülők, bármiféle segítség több száz km távolságban van, így megtanultam valóban én magam megoldani mindent. Nekem ez kellett… Mert ha apa itthon van, azért én könnyen átpasszolom neki a gyerekeket (legyen ő is velük kicsit, hadd szusszanjak), vagy bármit, amit szívesen (vagy nem annyira szívesen) elvégez helyettem.

Amikor éjszakás volt (hét nap 12 órás éjszakai műszakot követett hét pihenőnap), aludnia kellett napközben, a munkahely távolsága miatt (szomszéd város) maradt itthon összesen 9 és fél órája, amit evéssel, fürdéssel, gyerekekkel való játszással és nagyrészt alvással töltött a dolgozós heteken. Egy légterű, még gyerekszoba nélküli állapotunkban (36m2) három pici gyerekkel egyszerűen muszáj volt megoldanom, hogy csönd legyen legalább nagyjából napközben. Sokat sétáltunk, voltunk a kertben, ha jó volt az idő, de rossz idő esetén sem tudtam volna pl. mesét nézetni velük, hogy csönd legyen (mivel nincs tévénk, meg ellene is vagyok), úgyhogy foglalkoznom kellett velük. Ebédfőzés, takarítás, mindenféle háztartási munka mellett.

Belejöttem valamennyire. De ez a helyzet kellett, hogy rákényszerítsen.

Valaki úgy „biztatott” akkortájt: fogjam fel a dolgozós heteket úgy, hogy „túl kell élni”, erre rendezkedjek be… utána úgyis együtt vagyunk mindannyian, lehet lazítani a pihenő heteken. Lazítottam is rendesen. Mindenki és minden rovására… aztán egyre erősebben szólalt meg bennem:

Nem akarom, hogy a kisgyerekes évek erről szóljanak!!! Én szeretnék örömmel együtt lenni a gyerekeimmel! Élvezni a velük töltött időt!!! Szeretni őket, nevelni, tanítani, örömmel!!!!!!! Nem akarom csak „túlélni” ezeket a múlandó perceket!

És ezen a ponton segítséget találtam. Egy blogon, amit egy otthonoktató anyuka ír, meg két általa ajánlott angol nyelvű oldalon is… Ha volt időm kicsit a gyerekek mellett, belemerülhettem és olvasgattam, szívtam magamba a sok pozitív és építő gyerekneveléssel kapcsolatos mindenfélét.

Iszonyatos mennyiségű keresztyén gyerekneveléses könyv elfogyasztása után megtaláltam, ami az én utam, ahogy én szeretném. S ami egyedül Isten Igéjén alapul, nem mindenféle pszichológiai áramlatokon, mint az eddig általam olvasottak jó része. Amit ezeken az oldalakon találtam, azok valójában mind az ösztönös, eddig is érzett dolgok voltak, ahogyan mindig is gondolkodtam, csak már rárakódott sok innen-onnan hallott egyéb felesleg. Jó visszatérni az alapokhoz.

Nem mondom, hogy azóta tökéletesen csinálok mindent, de nem is erről szól számomra az élet, az otthontanítás. Hanem folyamatos nevelődésről, s hogy átadom az életem minden területét Istennek, lehetőséget adok neki, hogy minden percben, amit a gyerekeimmel eltöltök (és hát mindet velük is töltöm, azóta egyre inkább), Ő neveljen, tanítson, alakítson.

Azóta már „jobban bírom” velük, legfőképpen mert elkezdtem máshogy hozzáállni. Először is felvállaltam, hogy mi az én feladatom és mi nem az. Nem fogok semmi újabb feladatot, szolgálatot magamra vállalni, mert nekem bőven elég a saját otthonomat, családomat, gyermekeimet rendben tartanom, ezt sem végzem sokszor úgy, ahogy igazán kellene… viszont a gyerekekkel lenni az én dolgom, nem bébiszittereké, nagymamáké, idegeneké… Rám vannak bízva. Persze, vannak különleges esetek, amikor igénybe veszem mások segítségét, de rendbe kellett raknom a fejemben, hogy mi is fontosabb. Elsősorban értük, a velük való kapcsolatért felelek,s azután jön csak, hogy rendben legyen a konyha, ki legyen teregetve vagy alaposan megkapálva a kertünk. Folyamatosan emlékeztetni próbálom magam, mert nagyon gyakran elfelejtem, hogy nem az a fontos, hogy mások mit látnak, ha betévednek az otthonunkba, hanem hogy az időmet, energiám nagy részét vajon az igazán fontos személyeknek szenteltem-e.

Törekszem rá, hogy ne meneküljek a gyerekeim elől mindenféle tevékenységbe, mert szívesen „kikapcsolnám” őket néha, csak hogy magam lehessek a gondolataimmal, hanem inkább igyekszem őket is bevonni és mindent együtt csinálni. Igénylik ők is ezt, úgy veszem észre! Luca különösképpen. S nekem is élvezetesebb velük együtt tevékenykedni.

Le kell tennem arról, hogy a háztartási munkákat kényszeresen be akarom fejezni. (Nem is gondoltam volna ezelőtt, hogy pl. milyen nehéz tud lenni pl. lezárni a gázt a fővő étel alatt, mert mondjuk egy pelenkázás közbeszól és épp kevergetni kellene az ételt, s egyszerre a két cselekvés elvégzésének algoritmusát még nem igazán kísérleteztem ki. Nekem annyira nehezemre esik az az apró kis mozdulat, míg elzárom, pedig hát meg lehet gyújtani újra, nem dől össze a világ tőle, mégis, olyan félbeszakadt hangulatom lesz tőle, ami hihetetlen módon idegesít).

Az én feladatom megnevelni a gyerekeket, fáradhatatlanul, tanítani őket, s nem elvárni, hogy rendesen viselkedjenek, hanem hosszas, türelmes munkával megtanítani rá őket… Hogy elvégezzék, ami a feladatuk, felöltözzenek, mosakodjanak, fogat mossanak, elpakoljanak és rendet tegyenek maguk után önállóan, s hogy engedelmeskedjenek, amikor szólunk nekik, odajöjjenek hozzánk, amikor szólítjuk őket és ne tegyék, amit nem szabad éppen, mert azt kértük, köszönjenek, ha kell, megköszönjenek és engedélyt kérjenek, segítsenek, olyat is elvégezzenek, amihez esetleg nincs éppen kedvük, beléjük kell nevelnem, hogy hálásak legyenek, szeressék Istent és kövessék Őt, csendben üljenek az Istentisztelet alatt, odafigyeljenek egymásra és ne a saját önző vágyaik vezéreljék őket, hanem másokért tanuljanak meg élni! Hogy örömmel és szívesen hozzanak akár áldozatot is, mondjanak le a maguk részéről, hiszen Jézus is ezt tanítja nekünk.

Hogy Isten Igéje legyen a mérték, s az elsődleges, amihez az életünket szabjuk!

Nevelnem és tanítanom kell őket, nekem és nem másnak, mert ez Istentől kapott, rám bízott feladatom!!!

Azt is kezdem tanulni, hogy ne a cselekedetek alapján büntessek, fegyelmezzek, hanem a gyerekeim szívére koncentráljak, hogy mi zajlik belül, mit élhetnek át ők, mit miért is tesznek, mi a motiváció, s hogy ez sokkal fontosabb, mint a tettük vagy annak következménye.

Ami különösen nehéz: ha hibázok, bocsánatot kérnem tőlük. Tisztán tartanom a kapcsolatomat velük – és Istennel. Hogy odafigyeljek a saját lelkemre is, mert vak nem vezethet világtalant… Hogyan mutassak példát, ha magam sem vagyok 100%-os közelségben Istennel? Rendeznem kell az elkövetett bűneimet azonnal, bocsánatot nyerve Istentől, hogy felszabadultan, örömmel és szívesen élhessek itthon, a férjemmel, gyerekeimmel!

Így bírom, bírni fogom. Mert Isten ad hozzá erőt, Tőle meríthetek türelmet és kitartást és a sok-sok adandó nehéz helyzeten keresztül is Ő tanít. Engem. Én meg a gyerekeinket.