Egy kicsit talán érdekes történet a mögöttünk álló időszakból…

Vizsga előtt néhány nappal éppen egy meg nem valósult megrendelés tárgyalásáról jöttem hazafelé. Alapból úgy vagyok vele, hogy nem kell agyontanulni magam, nem kell belebetegedni a tanulásba és éjjel-nappal a könyv fölött görnyedni, hanem a készülés mellett élni is kell egy kicsit, így elvállaltam Pesten egy festést. Gondoltam ennyi belefér, lesz még elég időm tanulni, hiszen már egy hónapja készültem erre a vizsgára, így jóformán jó ideje csak ismételtem azt, amin korábban alaposabban átrágtam magam. Szóval bandukolok hazafelé két szántóföld között egy földúton, mivel szeretek is mászkálgatni, meg úgy is voltam vele, addig is tanulok, míg sétálok, kezemben tehát a füzetem, bele vagyok bújva rendesen, és próbálom megérteni az adott képletet. Úgy meredek magam elé a füzetbe, hogy azt se nézem, mi van körülöttem, csak az utat látom úgy nagyjából, hogy merre megy, és követem kitartóan. Egyszer aztán megállok, mert úgy érzem, magas nekem a képlet-egy kicsit felnézek a füzet fölött, és valami papírpénzt látok. „Ezt nem hiszem el!”-kiáltottam, lehajoltam, s hirtelen néhány ezer forinttal leszek gazdagabb a semmi közepén. Se irat, se semmi, csak a pénz-a földút közepén, pont ott, ahol megálltam… alapból is szinte hihetetlen, de ami még izgalmasabbá teszi a történetet az az, hogy pontosan annyi pénzt találok, amennyit pár napja adtunk kölcsön az ország másik felén egy ismerősünknek…

Mindig elképzeltem, hogy pénzt találok. El is határoztam előre, hogy ha tudom, kié volt (mondjuk irattal együtt vesztette el a gazdája), akkor visszaadom, mert nyilván mindenki örül, ha visszakerül a pénze (nekem is jólesne), és így tisztességes. Viszont most nem találtam semmit, csak a pénzt… érdekes, hogy Isten így is gondoskodik az övéiről.