Nagylánykánk egyre nagyobb; most éppen két és fél éves. Mindig rácsodálkozok, milyen gyorsan nőnek a lurkók, hogy megy velük, mellettük az idő, és minden nap egyre nagyobbak… nem érzem úgy, mintha csak most született volna Luca lányunk, de hogy már két és fél éves… tényleg rohan az idő! Nagyon ott kell lenni, hogy a lehető legkevesebb dologról maradjunk le növekedésük folyamatában…

Lányunk mostanában kezdi igazán bontogatni szárnyait, és próbálgatja megtalálni a határokat, s egy kicsit túlmenni néha rajtuk. Vele azonban-véleményem szerint-nincsenek különösen nagy küzdelmek, mert gyorsan reagál, és hamar elmúlik a rossz kedve. Könnyen fel lehet rázni, ha el van keseredve, és alapból is egy életrevaló kis tünemény…

Sajnos a korábban félig letört foga mostanra eléggé menthetetlenné vált, így az igazi fogak kibújásáig feltehetően lesznek rágási nehézségei, s talán a beszéde sem lesz mindig érthető. Mostanában mondjuk alapból is annyit beszél, sokszor csak magának, és nem nagyon tudjuk időnként követni, hogy mit is mond… meg hogy pontosan kinek… de rettentően aranyos, ahogy csak jár a szája, kutya se érti, mit mond, de őt végképp nem zavarja.

Őszintén megvallva, Bertivel még nem tud finoman bánni. Nagyon rövid ideig (pár másodperc) megy az együtt játszás, aztán ez elkanyarodik abba az irányba, hogy Luca mégiscsak nagyobb… így hát figyelnünk kell rájuk, bár ez alapból is így van, ahol gyerekek vannak. Andris pedig Lucust szeretgeti időnként a maga módján, úgyhogy mindenképpen jó, hogy igyekszünk állandóan felügyelni őket. Andrissal egyébként jelentősen jobb a kapcsolata, de ugye az sem felhőtlen… 

Lányunk jól eljátszik magában (kedvencei a kagylók, illetve a homokozóban mindenféle sütés-főzés; sokszor „meglepetést készítettem Neked!” – felkiáltással közeledik hozzánk a különböző kagylókollekciókkal és a sokféle homokozóformájú homokkupaccal), de ha rájön az apahiány, akkor aztán tényleg levakarhatatlan. Hihetetlenül ragaszkodó, és sokszor nem tudja elfogadni, hogy éppen nem lehet apázni-ezeket a pillanatokat elég nehezen viseli. Mostanában kénytelenek vagyunk egyre többször „lerázni”, mert úgy érezzük, kezd rossz irányba menni ez a ragaszkodás. Az azért csak nem teljesen normális, hogy apa nélkül nem tud elaludni… senkinek sem jó ez. De nagyon szépen veszi a leszoktatást…

Egy kicsit kinyílt a szeme a világra, ezzel együtt a szája is. Andrissal pedig komoly szópárbajok vannak, amik komoly veszekedéssé fajulnak… a legmegdöbbentőbb az egészben, hogy olyan kis semmiségek miatt képesek hajbakapni, hogy hihetetlen. Mindenesetre azért valahol talán jó, hogy nem hagyja magát, és próbál kiállni magáért. A csetepatékat azért próbáljuk megelőzni, biztos, ami biztos. Azért ami mókás, a szabályokat is simán dobálja Andrishoz, aki persze ezt nem tudja jó néven venni… Lucától tehát az elmélet már nagyon megy!

A folyadékokkal nagyon érdekes a kapcsolata. Ameddig éhes, megeszi a levest, ameddig szomjas, megissza, ami előtte van. De ha már elég, akkor elkezd pacsálni: belerakja a pohár vízbe a kenyeret, a spenótot a pohárba, tegnap éppen a levest öntögette magára a kanállal (aztán volt sírás, mert a friss sebét elég rendesen csípte, de szerintem elég komoly lecke volt ez így a számára). Nagyon oda kell figyelnünk, mikor lakik jól, különben számolhatunk a különféle kutyulmányokkal… amin félig-meddig csodálkozom, a falat még nem kente össze (bár az nem lenne extra, mert korábban Andris, napjainkban pedig főleg Berti ugyanezt a munkát elvégzi, így már tervben van egy meszelés).