Legkisebbünk tegnap ünnepelte első születésnapját-legalábbis naptár szerint. Igazából már régebben túlvagyunk az ünneplésen: tortán, gyertyán, ajándékon, mert egy tervezett utazás miatt előrehoztuk a nagy eseményt, de ha a naptárt nézzük, a tegnapi az ő napja…

Érdekes és izgalmas volt a mögöttünk álló hónap, sok éjszakai ébrenléttel, sírással, furcsa foltokkal-ezek így kereken összefüggnek egymással. Mostanában sok éjszaka nem volt teljesen nyugodt. Valamelyik hajnalban Bernátunk hangosan sírva felébredt, és nehezen vigasztalható állapotban volt. Hogy erősödjön az apa-fia kapcsolat (is), én próbáltam szórakoztatni, míg vissza nem alszik… pár perc alatt kiderült, hogy nincs éppen visszaalvós állapotban, így kihoztam a gyerekszobából, felkapcsoltam a villanyt, leraktam lurkónkat a nappali közepébe, elépakoltam két kekszet és egy bögre vizet, aztán leültem vele szemben. Szerencsétlen meg se mert szólalni, csak ült és nézett, miközben dörgölte a szemeit, persze éppen se enni, se inni nem óhajtott. Üldögéltünk egymással szemben hatalmas csendben, az egyik keksz (élettelenül lógott) a kezében, és így bámultuk egymást, egyik nagyon kipihent a másikat… úgy voltam vele, míg nem látom határozottan, hogy aludni óhajt, addig meg se próbálom elaltatni, mert iszonyatosan lerakhatatlan állapotban van mostanság. Nagyjából háromnegyed óra csendbenlevés után felvettem, el is aludt, aztán miután beraktam az ágyába, két perc múlva ordítva-sírva kelt fel… így újra a nappaliban kötöttünk ki, és elkezdtünk játszani a favonattal. Illetve eleinte csak én, mert ő megintcsak üldögélt a nappali közepén a legnagyobb csendben, de mikor már látta, hogy épülnek a sínek, járnak a vonatok, közelebb jött, és tank módjára szét is bontott mindent… innen kezdve már együtt játszottunk: én építettem, ő rombolt… végül mindent összevetve két óra hajnali mulatozás után sikerült tartósabban elaltatni. Azt reméltem, hogy most már reggelig alszik hang nélkül, de még pár sírva felkelés belefért a programba…

Valamelyik nap valamilyen oknál fogva beletekintettem a szájába. A korábbi négy foga nagyon szépen kijött, és most már majdnem öt foga van: ha teljesen pontos szeretnék lenni, akkor kb. négy és háromnegyed apró kis foggal rendelkezik. Ennek megfelelően már mindent megeszik, ami elé kerül, de azért figyelünk rá, hogy ne a kertben, a földön található mindenfélével próbáljon táplálkozni, hanem lehetőség szerint csak azzal, amit mi adunk elé. Néha előfordul, hogy egy-egy zugfalat jut neki testvéreitől is, de azért törekszünk rá, hogy mi legyünk a kizárólagos etetői…

Bernát nagy szökevény. Míg Luca nővérkéje korábban a kerítés alatt lógott ki az utcára, addig Bernát a szúnyoghálón engedi ki magát a kertbe-a legviccesebb, hogy be is csukja maga után. Így nagyon oda kell figyelni, mikor és mennyit szellőztetünk, mert pillanatok alatt kinn csúszik-mászik a porban, és találunk valami oda nem illőt a szájában… amint nyílik az ajtó, már startol is, és nyitja a szúnyoghálót. Ennek előzménye talán az lehet, hogy korábban mindig abba kapaszkodott, és sóvárogva tekintgetett kifelé, most pedig, hogy valamivel nagyobb súllyal rendelkezik, már ki is nyílik, ha belekapaszkodik. Mindenesetre rengetegszer a kertből szedjük össze a lurkót, mert megfeledkezünk róla, hogy mellette nem lehet csak úgy szellőztetni… ahhoz már elég nagy, hogy bezárjuk az ágyába vagy a járókába, különösen, hogy mostanában jóval nagyobb a mozgásigénye.

Rettenetes sebességgel iszkol egyik pontból a másikba, ezt már éppen kezdtük megszokni. Most viszont már felkapaszkodik, felmászik, ahova csak tud, nem egyszer a konyhaasztal tetejéről szedjük össze, valamelyik étkezésünk vége felé közeledve. Eleinte az etetőszékben üldögél, aztán ahogy kezd unalmassá válni számára az ülés, elkezd fel-felállni, majd valahogyan kimászik (ennyit arról, hogy be van kötve), és rövidesen a konyhaasztalon mászkál vidáman. Így nem elég, hogy alatta nagy a piszok, de a ruhája és az asztal is rendszeresen alapos tisztítást igényel… az ágyunkra is állandóan felmászik, sőt most kapott mindegyik lurkó saját kis műanyag széket, arra is felküzdi magát, majd felállva rajta vígan kurjantgat, mit sem törődve azzal, hogy bármikor felborulhat székestül…

Miután valahova sikerült felkapaszkodnia, legyen az gyümölcsállvány vagy kispad vagy könyvszekrény, merészen elengedi, és hosszú másodpercekig kapaszkodás nélkül álldogál. Még eléggé kezdetleges és imbolyog, majd letottyan, de tulajdonképpen már áll… párszor már segítség nélkül is felállt, de ezek még nem teljesen hitelesített próbálkozások. Viszont mindenképpen hamarabb jutott idáig, mint testvérei, bár egyedül ő jött szinte pontosan.

Nagyon értelmes Bernátunk van. Valamelyik nap szokása szerint állva evett az etetőszékben, hát anya rászólt: „Bernát, csak a lovak esznek állva, ülj le!”. Erre szép kényelmesen visszaült a helyére-az a történet szempontjából most nem lényeges, hogy pár másodperc múlva már megint állt… a „Ne edd meg” vagy „Dobd el” felszólításra abbahagyja a bizonytalan eredetű és sokszor meghatározhatatlan valami rágcsálását, és kiszedi a szájából. A „Gyere ide” és hatása teljesen begyakorolt jelenet, nagy hasznát vesszük a mindennapokban…

Kedvenceink az utcában járó zenélő autók. Persze nem azért, mert zenélnek, hanem mert az egyik rendszerint akkor jár felénk, mikor alszanak/aludnának a lurkók… így vagy felébrednek rá, vagy a nagy és hosszú fektetési küzdelem végét idézi elő, mert eszeveszett rohangálás kezdődik az ablakhoz, hogy láthassák az „alkatkocsit”. Bernátunk meghallva a zenélő autót hangos kiabálásba kezd, és kiköveteli magának, hogy rakjuk fel az ablakba, hogy láthassa a kocsit. Többé-kevésbé már más járgány is érdekli: a szokásos keddi program, hogy ha jön a kukásautó, immár mindhárom gyermekünk az ablakban lóg.

Egyébként sűrűn kiabál ez a kis lurkó; sok esetben örömében jár a szája jó hangosan, „addadaddada”-zik, vagy valami hasonló. Mikor éhes, akkor ugyan kevésbé boldog hanglejtéssel, de szintén hangosan adja a világ tudtára, hogy táplálkozni szeretne… így amiatt jelenleg nem kell aggódnunk, hogy nincs hangja, mert időnként azért elég komolyan előveszi.