Ándító 4 éves

Néhány hónappal ezelőtt Lucu valamilyen ismeretlen oknál fogva kezdte el Ándítónak hívni egy szem (Andris) bátyját, aki a mai napon lett 4 éves. De tegnap már megettük a tortát, ami már amúgy is egy napja a hűtőben volt…

Andrisunk eléggé vezető személyiségnek mutatkozik. Mindig előszeretettel koordinál, kiosztja a feladatokat, eldönti az eldöntendőket, meghatározza, mikor mi történjen éppen. Ezzel párhuzamosan nagyon kevésszer van igazán csöndben-amikor viszont nem halljuk a hangját, az mindig gyanús… hugicáját kellőképpen irányítgatja (talán néha túlzottan is), de a vendég-lurkókkal is hasonló módon bánik. Időnként azért eltűnődünk rajta, mennyire szabad akár megakadályozni, akár kibontakozni hagyni ezt az adottságát.

Az utóbbi napokban az esti fürdés rendszerint ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlik: míg korábban hosszú ideig pancsoltak, eljátszottak a mindenféle, vízben úszó játékkal, időnként kicsit össze is akadva egymással, addig mostanság mindig intenzív csempe- és kádtakarítás történik fürdés címszó alatt. Nem tudom, ki volt az ötletgazda, de tény, hogy követelik a saját szivacsukat, és a kádban tartózkodás igen nagy részét azzal töltik, hogy körbetakarítják a csempéket a kád körül. Aztán ha már mindenhol végeztek, következik a csap, a zuhanyrózsa, majd a kád is-ezek Andrisunk újításai, és hiába mondjuk, hogy nem kell minden nap ilyen alapos takarítást rendezni, mégis megteszik minden este.

Időnként a gyerekszobában tartózkodnak (alapból jellemzően a felkelést követő 10 perc, a délutáni alvás és az esti fektetés és alvás idején vannak benn), és különféle dolgokat találnak ki (jellemzően Andris, Luca pedig hű társ minden dologban). Nagyon szeretik a műanyag kisszékeket szerelni: alámászás, kopácsolás a kockákkal, tologatás-húzogatás, felborítás és mögé bújás… valamelyik nap az összes játékos dobozt egymás mellé rakták, az volt a vonat. Ma délelőtt pedig azt hallom, hogy könyvet néztek, és Andris kérdezi Lucát: „Miért tört el a szárnya a madárnak?”.

Fiunk iszonyatosan tudományos. Valamelyik nap előadta anyának, hogy „a szervezet egy olyan dolog, amiből egy lyukon keresztül jön ki a betegség”. Sajnos mikor ezt én szerettem volna hallani tőle, már nem tudta, mi is az a szervezet… de azért nagyon érdekes és bölcs elgondolás, azt hiszem.

Egyik délután elmentünk sétálni, elhatároztuk, hogy szedünk egy kis diót (nekünk is van egy nagyobbacska diófánk, de még nem volt érett a dió rajta, egyébként pedig elég sok elvadult diófa van felénk, amikről nem nagyon szoktak szedegetni mások). Andrásunk hihetetlenül nagy lelkesedéssel vágott neki az útnak, és nagy boldogan szedegette össze a lehullott példányokat. Korábban kiszemeltem egy nagyobbacska fát, oda igyekeztünk, de útközben már félig tele lett a táskája a különböző méretű, fajtájú, érettségi állapotú diókkal. Aztán mikor odaértünk a célfához és felmásztam rá, fiunk nekiállt lakmározni-sikeres volt hát a betanítás a diótörés módját illetően…

Nem szeretem, ha gyerekeket hasonlítgatnak egymáshoz, mégis mi is sokszor esünk ebbe a hibába. És Andris Lucához képest mostanában sok mindenben nagyon más… egyik ismerősünk csak annyit mondott erre: „fiús” és kész… tény, hogy nehezebben oldja meg a feladatokat, néha több motivációra szorul, de hogy mennyire kreatív és találékony, az bőven kárpótolja hiányosságait gyakorlatiasság terén.

Vérbeli vezéregyéniség – de mi más is lehetne első gyermekként? S ha nem az ő akarata érvényesül, hát összedől a világ.

"Andris, menj most már az ágyikódba! Mindjárt jövök, és adok puszit, csak még fogat mosok". Kis idő múlva apró karok ölelését érzem a hátam mögül a fürdőszobában, ő áll mögöttem természetesen, és imádattal néz rám: "Nagyon szeretlek! Azért jöttem ide…" "Na de Andris, ha nagyon szeretsz, akkor mutasd meg azzal, hogy szót fogadsz és mész szépen a helyedre!" Spurizik is a fekhelyére. Melléülök, le kell hajolnom, hogy megöleljen… magához szorít sokáig, és nem akar elengedni. "Nagyon szeretlek!" – mondja újra és kéri, hogy a krémes arcomat dörgöljem hozzá az ő kis arcocskájához, hogy ő is „sejhaj-sheavajas” lehessen. Imádkozunk együtt, persze közben kiakad, hogy nem hallotta az első mondatot és ismételjem meg… addig hisztizik, míg újra elmondom. Aztán ámen és utolsó ölelés… Jóéjtpuszi, kis simogatás a sündisznó-buksijára, betakargatás, lábaknál, nyaknál paplanbetűrés… elégedetten vigyorog a sötétben, végre a helyemre enged. Utánam suttogja még búcsúzóul: "Nagyon szeretlek!"