Ma reggel úgy ébredtem, hogy egy kicsit fájt a bal oldalam. Különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki, ugyan nem volt még ilyen, de nem vagyok az a fajta, aki mindig mindenért orvoshoz, gyógyszertárba rohan... lehet nem helyes ez így, de igyekszem kímélni a szervezetemet, a májamat, ha lehetőségem adódik rá.

Néhány óra múlva nem bírtam mozdulni sem. Csak feküdtem az ágyban, sehogy nem volt jó... aztán elaludtam. Mikor felébredtem, nem éreztem semmit, így összeszedtem magam, és kényelmesen csináltam a dolgomat. Téglát pakoltam, habarcsot kevertem, falaztam, közben bejöttem Bernátot is altatni. Mikor végeztem odakinn, arrébb tettem a létrát, erre megint olyan erős fájdalmam lett... ismét az ágyban kötöttem ki. Egy óra múlva már tudtam mozogni, azóta nyugalom van... nem tudom, mi ez, gyomorrontás vagy vesegörcs, mindenesetre még megvagyok. De talán nem is ez a lényeg.

Egy kicsit hálás vagyok Istennek. Jól esett egy kicsit feküdni, nyugalomban lenni (ez eléggé hiányzik az utóbbi időben, de szerintem többségünkre jellemző, hogy nem bírunk megállni, mindig csinálunk valamit). Jó volt egy kicsit gondolkodni, hogy honnan jövök, hová megyek. Hogy milyen az életem, és mik azok a pontok, amiken változtatnom kellene. Jó volt hallani, ahogy a gyerekek a gyógyulásomért imádkoznak, utána pedig óvatosan megsimogattak és suttogtak. Eszembe jutott az is, hogy mennyire jó életem van, alapjában milyen ritkán van egészségügyi problémám... s amin még tűnődhettem kicsit, az az élet és a halál. Hogy egyszer én is itt hagyok mindent: a feleségemet, a gyerekeinket, barátokat, ismerősöket, a házat, kertet, tényleg mindent... és ameddig, míg itt vagyok, jövevényként, vendégként a földön, nagyon nem mindegy, mit adok át, tovább a környezetemnek. Szeretnék szeretetet, türelmet tükrözni, és minél több vidám, boldog percet adni a családomnak... ameddig még lehet. Mert nem tudhatom, senki nem tudhatja, mikor lesz vége az életnek...