Nehéz úgy összefoglalót írni, hogy éjjel-nappal teljesen egyedül vagyok a három poronttyal, de megpróbálkoztam vele... kicsit késtem, bocsánat... ezért.

Andris

Legnagyobbunk négy és fél éves múlt. Rendkívül nyitott lett mindenre, nagyon érdeklődő lett, de bizonyos félénkség mutatkozik nála: ha valaki idegent kell megkérni, megkérdezni arról, ami éppen érdekli, akkor inába száll a bátorsága. Ma jött hozzánk egy traktor, és érdekelte, hogy működik, mi minden van a vezetőfülkében, az engedélyt is megkapta a körbenézésre, ő azonban mégis csak a földön maradt, és a kerékre felmászva kukkantott be az ablakon. Én viszont sokszor nem tudok szabadulni tőle a nagy ragaszkodása miatt…

Az utóbbi pár nap igazi nagy meglepetés volt tőle. Mintha teljesen kicserélték volna: a legnagyobb békességben, egyetértésben játszott el a testvéreivel, nem volt veszekedés, kiabálás, csak a legnagyobb csendben együtt játszás. Össze is néztünk, hogy vajon megvannak-e még a lurkók, vagy kiszöktek az utcára? És kinn ültek a homokozóban, a három testvér, és együtt, közösen játszottak – nem csak néhány percig… kedves kis ajándék ez a kis négy és fél évesünktől! Lassan egy hete tart ez az állapot, és otthonunkra most jobban illik a nyugalom, a békesség szigete, mint eddig. Meg tudnánk szokni… de örülünk ennek a pár napnak is, és hálásak vagyunk érte. Tart, ameddig tart…

Ahogyan teltek a hónapok, Andrisunk egyre inkább megtanult egyedül elaludni. Ami persze nagy segítség számunkra, mert Berti anyás, Luca apás, és több szülője nincs… kezdi lassan elhagyni az esti „félek!”, „anya, vigyázol rám?” és hasonló dolgait; nézegeti a plafont csendben egy darabig, aztán elalszik.

Tegnap kölcsönadtuk a srácot az ismerőseinknek, és elment kocsikázni a szülei nélkül. Rettenetesen büszke volt, hogy ő most nélkülünk és a testvérei nélkül elmegy a szomszéd város könyvtárába… emlékezetes marad az a boldog-büszke arc, ahogy integetett nekünk a kocsiból. Hiába, nagyfiú már, és el tud szakadni a szülőktől, ha úgy alakul. Úgyis lassan időszerűvé válik, hogy kölcsönadjuk a családban ide-oda…

Míg anya a kórházban van Zselyke kapcsán, addig Imola segít nekünk, nekem itthon. Andris valamelyik nap tárgyalta Lucával: „Most Imola az anyánk!” És tényleg…J  

Itt van a tavasz, hát elkezdtünk veteményezni is. Andrisunk eleinte nagyon lelkes volt, ám mikor meglátta, miről is van szó magvetés címén, figyelme egyre inkább másra, a játékra korlátozódott… de természetesen mindig a sarkunkban van, amikor locsolni kell a növényeket, és levakarhatatlanul, kitartóan könyörög, hogy ő is szeretne vizet a kis kannájába.

A tavasz másik hozadéka a sok mindenféle virág a kertben. Andris rettentő gondossággal elkezdett piros árvacsalánt gyűjteni anya számára, és természetesen mindet bele kellett tenni valamilyen edénybe… most a diórügyeket szedte össze és morzsolta szét, nem tudom, mi a szándéka ezzel az új gyűjteménnyel… biztosan valami érdekeset fog főzni belőle, mert visszatért a mindent mindennel összekever főzés címszóval korszak…

Luca

Lányunk addig, ameddig éhes, nagyon szépen viselkedik az asztalnál. Amikor már kevésbé éhes, akkor már feláll, mászkál, kinéz az ablakon, és amikor már nagyon nem éhes, akkor összeönti poharának tartalmát a tányérjáéval, kiönti a terítőre a vizet és/vagy az éppen aktuális kutyulmányt, és az ujjával irkál bele. Nem tudom, ez tőlem eredeztethető-e, bár alapból az én grafomániám nem keveredik a gasztronómiával…

Apás korszaka rendületlenül tart. Amint látja, hogy éppen nem csinálok semmit, nincs semmi a kezemben, nem megyek sehova, azonnal jön és mondja: „Apa vegyél fel!” Persze ezt olyan könyörögve mondva-nézve, ahogyan csak telik tőle… de hogy egy kicsit kegyetlenkedjek, és ne tanítsam arra, hogy búgva mindent elérhet, néha visszautasítom szegényt. Csak azért sem leszek könnyen lábról levehetős…

Találtam a ruháim között egy olyan pulóvert (ami fogalmam sincs, honnan van), amin van nyomtatott kis „t” betű, mondhatnám a két egymást keresztező pálcika formában, mindenféle „extrázás” (alul görbület és társai) nélkül. Luca erre: „ez a betű olyan, mint a kereszt, amin Jézust megölték!”. Először nem értettem tisztán, de másnap ugyanígy, ugyanezekkel a szavakkal megismételte. Egyébként nagyon ügyes, és képes az egyszer elmondott mondatát napokkal később pontosan úgy megismételni, mint először mondta… nekem ez már nem megy.

Az éjszakák továbbra is mozgalmasak. Az utóbbi hónapban jellemzően Bernát keltett fel minket sírással, de az elmúlt héten Lucus megint „félek!” felkiáltással jelentkezik a legnagyobb sötétség közepette, illetve az „apa takarj be!” mondattal. Pedig azt gondoltam, hogy vége a félős-betakarós korszaknak… nem tudom, hogy csinálja; az tény, hogy sokat mocorog alvás közben, de hogy a takarót is lerúgja sokszor magáról… újabban keresztben alszik az ágyon, térdeit felhúzva… nem gondolom, hogy túl kényelmes lenne, bár én alapból sem férek el keresztben. Neki ez még nagyjából könnyen megy.

Mostanában rászokott a simogatásra: mindenkinek osztogat belőle, ha éppen olyan kedve van. Ahogyan ő szokta mondani: „megsimogatottam” pl. Bertit…

Reggelenként még mindig ő az első ébredő. Csendben vagy egy kicsit hangosabban felkel, kimegy a nappaliba, és szépen eljátszogat addig, míg ki nem mászunk az ágyból… van, hogy Berti társul hozzá valamivel később, ilyenkor már hangosabbak, és mi is hamar felkelünk hozzájuk. Egyedül viszont tényleg csendben eljátszik jó ideig. Valamelyik reggel arra a nem kifejezetten kellemes hangra ébredtem, hogy Lucuskánk a nyálát kente szét az ablakon… ma reggel pedig úgy jártam vele, hogy láttam, teljesen ki van takarózva. Persze a takaróján feküdt, amit nagy nehezen kihúztam alóla, hogy be tudjam vele takarni. Erre persze felkelt gyorsan, és közölte, már világos van (ami szerinte egyenlő azzal, hogy nem kell tovább aludnia. Kicsit mérges is voltam, hogy ez a hála a betakarásáért…).

Lányunk nagyon szereti a megszokott dolgokat. Többször tapasztaltuk már, hogy rákattan egy-egy dologra, több héten keresztül reggelente azzal játszik, aztán egyszer csak elhagyja. Legalább egy hónapig minden reggel minimum háromszor rakta ki egymás után ugyanazt a kirakót, most pedig vagy másfél hétig ugyanazt a mesét kellett elmesélni neki a TeszVesz városos könyvből…

Bernát

Végre itt van a tavasz: lehet vetni a magokat, a hagymákból nőnek ki a virágok, és Bernátunk számára (aki ezentúl már nem a legkisebb a családunkban) ez egy boldog időszak. Ugyanis ki lehet kapargatni a magokat, ki lehet szedni a sorjelző karókat, le lehet tépkedni a virágszirmokat… reménykedtem benne, hogy mire Annáék hazaérnek, lesz pár tulipánunk, de amint látszódni kezd, melyik milyen színű, Bernátunk szépen letépkedi a szirmokat. Ma éppen döntetlen az állás, ami a piros és sárga tulipánokat illeti: 1:1… kicsit bosszantó, de hozzászokhattunk volna már ehhez. Tavaly ugyanis Lucus csinálta ugyanezt, tavalyelőtt pedig Andris… és feltételezem, hogy jövőre Zselyke is ezzel fog foglalatoskodni (vagy két év múlva). Igazság szerint ameddig picik a lurkók, se a virágoknak, se a friss szőlőültetvénynek nincs értelme… de majd egyszer eljön az idő, és megmaradnak nálunk a dolgok! Legalábbis bízom benne. Viszont a locsolást izgatottan várja mindig, annak ellenére, hogy nem engedem neki, biztos, ami biztos.

Bernát elkezdett – a maga nyelvén – beszélni. Be nem áll a szája, mindig mond valamit, hallat hangokat, ami még mindig kicsit szokatlan számunkra, annyira friss a dolog… ezelőtt sokáig csak a „ká!” volt minden (főleg ami madár), most viszont már ugat, nyávog, sziszeg, "á-á"-zik, mikor megkérdezzük, mit mond a kutya, cica, kígyó, csacsi, stb. Emellett megtalálja és mutatja, ha kérdezzük, hol a füle, szeme, szája, orra... 

Lucushoz hasonlóan ő is simogat mostanában. Igaz, többször csap oda durván, így egy kicsit félelmetes a közeledése, de reggelente rendszeresen simogat. A durvasága később jön ki... mindenesetre jó dolog, hogy mikor felkel, a mosolygás után a simogatás következik. Amíg anya nincs itthon, addig együtt alszunk. Egyébként alapesetben csendesen kel fel; valamelyik nap arra ébredek, hogy az ágy szélére szorult könyvet próbálja kihalászni-és amikor nem sikerül kihúzni, elengedi, és annak igazán kellemes hangja van...

Némi noszogatásra szívesen kockázik, és mint látható, igen szép tornyokat tud már létrehozni a különböző darabokból. Az utóbbi időben sokszor voltunk összezárva, és anya is rácsodálkozott, hogy ezt Bernát egyedül építette? Hát... igen. Építőművész. Akinek már 10 foga van, és ez is meglepetés volt anya számára. Börci tehát a meglepetések embere...

Kissrácunk nagyon meglepő (és gonosz vagyok, de mókás) volt a fürdetéseknél, mivel ugye jó pár napig nekem volt részem a fürdetés örömeit élvezni. Bernát egyszerűen nem volt hajlandó a nagy habos vízbe belemenni: nézte a vizet, beleraktam, de kétségbeesett, hogy nem látja a lábát, és őrületes sírásba kezdett. Gondoltam, biztos meleg neki a víz, hát kicsit lehűtöttem, és újra megpróbálkoztam a dologgal, de megint ugyanaz: hatalmas ijedelem, miután beleállítottam a habos vízbe, és lába eltűnt a habokban. Így a közös habos fürdés számára egy gyors mosdóban fürdéssé lényegült át... a másik fürdős kaland, hogy Bernátunk mindig sírni kezd, ha a zuhanyrózsa csöve belelóg a vízbe...

Csakúgy, mint testvérei (főleg ebben a korban), ő is azonnal mászik az ablakba, ha jön egy autó, egy traktor, vagy a kukásautó. Messziről meghallja, ha valami nagyobb jármű megy az utcán, és gyorsan az ablakba mászik... míg kisebb volt, nekünk kellett felrakni, és mindig mérges volt, ha nem tettük ezt meg neki. Mostanra már önálló, és igyekszik az ablakban lenni, hogy le ne maradjon semmiről...

A délutáni alvás erősen tartja magát, de persze, ő még bőven pici, és igényli (testvéreinek ez már fakultatívan kihagyható). A továbbiakban is jellemzően rajtam alszik el, néha a változatosság kedvéért a kezemben, miközben mászkálok, vagy újságot/könyvet olvasok. Így délutánonként hozzávetőlegesen két Bernát-mentes óra adódik a mindenféle Bernát-mentességet igénylő feladatokra...