Ez (is) tanulás?

Milyen jó, hogy nem nagyon erőltettem a feladatozást eddig Andrisnak!

Mostanában látom, hogy kezd beérni a dologra, s van, hogy elkap bennünket a „tanulhatnék” és akkor 1-2 órán keresztül egyfolytában „dolgozunk”.

Nekem nagyon tanulságosak az efféle kis kóstolgatások:

ráébresztenek, mennyire „tanítónénis” vagyok még mindig, meg hogy milyen türelmetlen tudok lenni a saját gyerekemmel (nem is értem, hogy lehettem mások osztálynyi kisiskolásával régebben olyan türelmes és toleráns, pedig voltak elég kirívó és idegborzoló gyerekek az osztályomban anno).

Andrissal „pókhálót” készítettünk (két hurkapálca keresztben egymáson és körbe-körbe kell kötözgetni fonallal). Elképzelhetetlenül idegesített, hogy ezt a (számomra) végtelenül könnyűnek tűnő mozdulatsort (tekerem, fordítok rajta, tekerem, fordítok rajta) milyen lassan sajátította el… és még a végén is hányszor elrontotta!

Én meg idegeskedtem magamban csomót…

Aztán kiakadtam magamon, hogy miért is vagyok vele ennyire türelmetlen.

Jó, hogy kaptam őt (is), hogy ő lehet az elsőszülött nálunk, pont ő, akihez a legtöbb türelem kell; a többiekhez már biztosan több lesz. (Vagy mégsem?)

Annyira várom már, hogy jöjjön az érdeklődő kérdés tőle, hogy „ez milyen betű?”… de nem jön még, pedig itt vagyok ugrásra készen, hogy taníthassam olvasni, írni… de ő nem az a fajta, aki direktbe érdeklődik… ő az, aki álmodozik, megkérdez valamit (amire mondjuk csak pillanatnyilag kíváncsi), én lelkesen magyarázok neki, mire 3-4 perc után leesik, hogy ott sincs már rég mellettem, hanem a kert másik végében fúr egy bottal lyukat a földbe nyakig sárosan…

Én meg csak magyarázok, magyarázok, beszélek a falnak (szó szerint).

Előveszi a Teszvesz városos könyvet, elhúzza az orrom előtt a mézesmadzagot. „Ide mi van írva? És ide? És ide? Meg ide?” (na, gondolom, elérkezett AZ IDŐ!!! Kibetűzöm neki, mire ő: „Ne így olvasd! Rendesen!!!” – Na jó, erről ennyit…)

Nehéz őt tanulni hagynom, magától… nem irányítanom (hiszen nincs szükség irányított tanulásra még az ő esetében), hanem hagyni, hogy ő irányítsa a saját tanulását; ő mélyedjen bele abba, ami leginkább érdekli. Türelmesnek lenni… készen lenni, de nem arra, hogy most akármit megtanítsak neki. Hanem készen lenni arra, hogy mellette legyek és vele együtt felfedezzek. Nem oktatva, mesterségesen betanítani neki dolgokat, „tanítóképzős módszerekkel” elérni, hogy elmélyüljön a tudása… hanem csak vele, mellette lenni.. örömmel, mikor felfedez valamit. És ha kérdez, csak annyit válaszolni, ami épp valóban elég neki.

Ne akarjak már annyira tanítani!!!

Inkább tanulni. Az azért mennyivel nehezebb! 

A gyerekeimtől. Magamról (a türelmetlenségemről, a mindig-rohanásomról és végre az órát nem néző pillanatban-ragadásaimról)… Istenről.

Tanulni úgy élni az életet, ahogy Bernát fűzi a gyöngyöket… hatalmas színes, nagy lyukú fa gyöngyök, mindegyik más színű, alakú. Sorra piciny, gödrös, ügyetlen kis ujjacskái közé veszi, rácsodálkozik mindre egyenként. Közben el is felejti, hogy most fel akarta fűzni őket, aztán hosszan elmélázik egynél, egyik kezében a cipőfűző, másikban a gyöngy, forgatja, ügyetlenkedik, összpontosít és semmi másra nem figyel, csak arra, hogy sikerüljön… és ha nem megy, újra nekifut. Meg megint újra. És ha megvan, rettenetes boldogsággal, kacagva fordul felém, hogy nézzem én is: felfűzte, egyedül, és már KETTŐ gyöngy van a láncában (az elsőt én fűztem fel neki) és ez csodálatos! És nem akarja befejezni minél hamarabb, s nem arra törekszik, hogy minél több legyen felfűzve, hanem egyszerűen örül annak az egynek (vagy kettőnek). És van, hogy nem is folytatja, csak örvendezik. Elég neki az a két gyöngyszem azon a sárga cipőfűzőn.

Előttem is itt a sok gyöngyszem: életem pillanatai. Pergetném, fűzném őket, jutnék én gyorsan a következőre, egyik a másik után, de akkor hogyan tudom megcsodálni és értékelni minden egyes gyöngyszem egyedi szépségét, ha mindig a következőt akarom?

És miért is nem elég olykor két gyöngy nekem? Vagy csak egy…?