Néhány évvel ezelőtt, amikor talán először tapasztaltuk meg közösen, hogy esetenként milyen gyereksorsok vannak a környezetünkben, már szóba került az örökbefogadás, de nem voltunk kellőképpen felkészülve erre semmilyen értelemben. Utánajártunk, hogy is megy ez ma Magyarországon, mik a feltételek, milyen az ügymenet, végül valahogyan mégsem éreztük magunkénak, aktuálisnak az örökbefogadást... 

Nemrég egy ismerősünk keresett meg kissé kétségbeesve, hogy babát vár egy olyan embertől, akit nem is szeret, nem is akar vele élni, és a saját életével is más tervei vannak... mit tehetne? Benne volt a kérdés, a "hogyantovább?", és talán nem akart elhamarkodott döntést hozni, s ezért kérdezett minket... mi természetesen az élet mellett döntöttünk, Isten ajándéka mellett, hogy igenis tartsa meg a babát, és majd lesz valahogy.... majd felneveli, majd megváltozik a gondolkodása, sőt odáig jutottunk, hogy szülje meg a picit, és majd mi felneveljük neki, vagy legalábbis addig, míg nem érzi magát késznek a gyermeknevelésre, és bármikor magához veheti. Azt hiszem, ennél többet a gyakorlatban nem tehettünk volna. Úgy voltunk vele, hogy ha csak egy életet is meg tudunk menteni, már tettünk valamit, és ahol van öt gyerkőc, ott elfér egy hatodik is (de hát tényleg), különben is jól eső az a bizalom, amivel felénk fordultak, a mi válaszunkat, véleményünket kérve. Anna már magáénak érezte az új életet, kezdett optimistán, pozitívan felkészülni rá...

Mi fontosabb egy új, kis életnél?

Sajnos nem sikerült ezt a csatát megnyerni, mert nem született, nem születhetett meg a pici. Szerencsétlen, ártatlan kis élet, ami, aki nem tehet semmiről, belekerült egy olyan helyzetbe, ahol már el volt döntve a dolog. Elindult a kis ajándék az élet felé, s végül nem juthatott el... marad utána az üresség. Az anyjában - és bennünk. Egy Isten ajándéka - elpazarolva, kibontatlanul. Nem ez volt a cél, a küldetés, Isten nem erre szánta. Az ember mégis így bánik vele.

Nekünk egy ismerősünk, akit ennek ellenére nagyon szeretünk, és kitartunk mellette, nem lökjük el magunktól. De hányan vannak szerte a világban, akik valamiért ugyanezt a döntést kell, hogy meghozzák? Miért kell ide eljutnunk? Miért kell, hogy ellökjük magunktól az ajándékot?

Istennek minden kis élettel terve van. Nincsenek véletlenek, sokkal inkább előre el- és megtervezett dolgok. Az ember pedig nem írhatja felül ezeket a terveket... hiszem, hogy Isten mindenre tud megoldást adni, a baj csak az, hogy az emberek nem keresik Istent, vele együtt pedig a megoldást. Egyszerűbb a kezünkbe venni a dolgokat és menni a magunk feje után, magunk akarata szerint dönteni, Isten nélkül... aztán pedig csodálkozunk, miért tart ott a világ, ahol. Van közünk hozzá, hogyan alakulnak a dolgok körülöttünk.

Istennek ismét volt egy terve. De már nem tudhatjuk meg, mi volt az. Talán legközelebb jobban odafigyelünk, jobban észrevesszük Istent a dolgok mögött... töltse meg Ő a bennünk lévő űrt, ürességet a hétköznapokban, hogy részesei lehessünk az Ő terveinek! Mert ha ezt egyszer megtapasztaljuk; ha részesei, eszközei vagyunk az Ő akaratának, többé már nem fog más kelleni nekünk... megérezzük, megértjük az Ő hatalmas szeretetét, és ragaszkodni fogunk Hozzá - teljes szívünkből. S így lehetünk részesei az Ő terveinek a hétköznapokban... 

Ha nincs jelen Isten az életünkben, nem tudhatjuk, nem is érthetjük, mi miért történik, mi az Ő akarata velünk, a mi életünkkel, és csak céltalanul élünk, bolyongunk ebben a nagy világban.