Ősztől - az új köznevelési törvény értelmében - 5 éves kortól kötelező az óvoda (eddig is kötelező volt, csak felmentést lehetett kérni, most már nincs ilyen lehetőség), nagyfiunk pedig éppen nagycsoportos lenne, azaz (hétköz)napjainak nagy részét az otthontól és szüleitől távol kellene eltöltenie. Ami számunkra majdhogynem érthetetlen, hiszen ha a szülő itthon van, és vállalja gyermeke nevelését-oktatását, miért kötelezik arra, hogy a lurkó óvodába járjon? Vajon a gyerkőcnek nagyobb szüksége van az óvodára, a kortárs közösségre, a "szocializációra", mint a családja szeretetére, odafigyelésére, foglalkozására? Sebaj, ha lehet, harcolunk - a saját gyerekünkért...
Természetesen amennyire lehetséges, mi szeretnénk gyerekünk teljes körű szülei, nevelői, gondozói lenni. Ránk van bízva a gyermek, a mi feladatunk az ő nevelése, felkészítése az életre - még akkor is, ha mi magunk se vagyunk tökéletesek, és elhibázunk dolgokat időnként. Logikus lenne őt másra bízni akkor, amikor elvileg megvan a lehetőségünk rá (időnk, energiánk, képességeink), hogy mi foglalkozzunk vele? Igen, talán könnyebb lenne. Könnyebb lenne-úgymond-megszabadulni tőle, tőlük, hogy napközben élhessük a kis életünket csendben, nyugalomban. Manapság sokszor elhangzik, hogy a mai szülők nem foglalkoznak eleget a gyerekeikkel, sőt elhanyagolják őket - mi pont hogy foglalkozni szeretnénk velük, nevelni őket, de a közoktatás, köznevelés törvényileg kiveszi őket a kezünkből...

A következő évtől - jelenlegi állás szerint - csak 3-5 éves korig kérhet a szülő felmentést az óvoda látogatása alól; viszont kötelező az óvodai nevelésben való részvétel napi 4 órában minden 5 éven felüli gyermek részére, míg iskolába nem megy. Az iskolában már van lehetőség magántanulóként otthon tanulni, 5 éves kor alatt is kérhet felmentést a szülő, ha otthon szeretne foglalkozni csemetéjével, 5 éven felül viszont az iskolakezdésig nem maradhat otthon a gyermek...?! Számomra érthetetlen.

Legnagyobbunk az új törvénynek köszönhetően rövid időre (hétköznapi pár órára) biztosan kiszakadna a családból, akarata és akaratunk ellenére. Nem biztos, hogy szeretnénk ezt... mi a lehetőségeinkhez képest szeretnénk addig itthon foglalkozni vele, ameddig csak lehet... ameddig hagyják... sokáig gondolkodtunk, mi lehet a megoldás, már-már beletörődtünk a helyzetbe, de igyekeztünk folyamatosan Istenben bízni.

Iskolaérettségi vizsgálat. Ami arra való, hogy megnézik, az óvodás korú gyermek képességei alapján továbbléphet-e az életbe, és elkezdheti-e tanulmányait valamelyik iskolában. Vagy otthon. Vagy pedig marad még egy évet óvodában nagycsoportosként. Hát, ha más nincs, irány az 5 és fél éves gyerkőcünkkel a vizsgálatra. Vagy megfelel a követelményeknek, és elkezdheti magántanulóként az iskolát itthon, vagy megy óvoda nagycsoportba, ha olyan nagyon muszáj.

Persze míg a kérdés nem dől el, azért ott lóg a levegőben a bizonytalanság. Hogy akkor most mi lesz a gyerkőccel, hol kezdi majd a tanévet? Itthon velünk, vagy oviban nélkülünk? Istenbe kapaszkodunk. Folyamatosan. És a vizsgálat előtti nap olvassuk a Bibliából: "Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt." (Filippi levél 4. rész, 6. vers). Már cseppnyit sem aggódunk, teljes mértékben oda tudjuk bízni magunkat Istenre. Imádkozunk, letesszük az aggodalmaskodást. Isten tudja, mire van szükségünk.

Lurkónk a vizsgálat szerint okos, ügyes, fejlődőben lévő gyermek; van, ami már nagyon jól megy neki, vannak még gyakorlandó területek. Közös határozat: iskolába mehet. Anya eddig és azóta is direktben csökkenti, pótolgatja a hiányosságokat... tehát iskola, illetve magántanulóság. Lehetősége. Mert nem úgy megy, hogy besétálunk az első iskolába, és azonnal felveszik gyermekünket magántanulóként... mert az intézménynek sokszor csak plusz teher az adminisztráció, a vizsgáztatás, és pénz se jön az államtól a magántanulók után. Így jöhet az újabb kör és az újabb adag izgalom: befogadó iskola keresése és találása. És ugyan félévi vizsgáztatás van, de így se mindegy, hova, milyen messze kell majd menni az országba, és hol kell majd aludnunk vizsgázós gyermekünkkel, míg a többiek otthon vannak. 

Több óra virtuális iskolakeresés, telefonszámok, mail-címek gyűjtögetése után kissé elfáradunk. Első körben talán a helyi iskolában érdemes érdeklődni... hát... legyen meg Isten akarata! Vagy itt, vagy máshol... de a kissrácnak - úgy gondoljuk - lehetőség szerint otthon kell tanulnia. Mi ismerjük, mi foglalkoztunk eddig is vele, mi vagyunk a szülei. Mi szeretnénk szeretni, nevelni, tanítani őt. És ha nem muszáj, nem adjuk ki a kezünkből, ha mi is oktathatjuk.

Isten pedig válaszol erre a kérdésre... szeretettel várják lurkónkat szeptembertől magántanulóként a helyi iskolába!

De a történetnek ezzel még nincs vége. A helye tehát megvan már, hol kezdheti a tanévet - de a hivataloknak még lehet beleszólásuk. A gyámügyesek berendelnek mindannyiunkat (hatunkat!) egy beszélgetésre egy kis irodába, a családsegítők pedig váratlanul lecsapnak otthonunkra a legnagyobb káosz közepette, és környezettanulmányt készítenek. Hetekkel később pedig az intézményvezető jelzi, hogy az egyik hivatal elutasította a magántanulói kérelmünket. Leginkább a szocializáció, az érkező kisbaba melletti tanítási nehézségek és a tanulósarok hiánya az indok. De ettől függetlenül indulhat a magántanulóság, igazgatói határozatra...!

Ilyen Istenünk van nekünk. Aki szeret bennünket, vigyáz, figyel ránk. Előttünk jár, és megmutatja az utat, az Ő akaratát. És ha alázatosan, csendben figyelünk, meghalljuk, meglátjuk... és hűen követjük. Így lehetünk kedvesek előtte, és így gyönyörködhetünk Benne egyre inkább.