Hát eltelt a szeptember is.

Sűrűek a hétköznapjaink, zajlik az élet, mindig történik valami, de nagyon jó ez az időszak…s éppen ezért meg kéne örökíteni kutyafuttában.

Andrissal elkezdtük az első osztályt. Már augusztusban, ugyanis túl sok szabad energiája volt a nyáron, amit le kellett kötni valamivel. S utólag látom, jót tett neki. Rengeteg ideje van így is játszani, kint a kertben, bent a szobában, vagy akárhol; azt csinálni, amihez kedve van: de kell az a délelőtt-délután kicsit leülünk foglalkozni-dolog; s talán épp ez adja meg számára a szabadidő értékét.

Nagy reményekkel futottam neki a közös tanulásnak: lesz egy tudásra szomjazó gyermekem, akinek a fejébe tölthetem a betűvetés tudományát, aki alig várja majd, hogy új betűt tanulhassunk, írjunk, olvassunk, számoljunk, stb. Ehelyett olyan kérdésekkel találtam szemben magam, hogy „Ezt minek kell megtanulni? Miért olvassam el ezt a sok betűt? Minek írjam tele ezt a sort?” Sőt, felkiáltásokkal: „Én nem akarok megtanulni olvasni! Írni sem! Nem akarom megcsinálni ezt a feladatot! Nem akarok tanulni!” Aztán a nekem legfájóbb kijelentések következtek: „Fúj, utálom a tanulást!”

Elkeseredtem kicsit… aztán nagyon. Annyira szeretném, ha megszeretné a tanulást, ha élvezné! Próbáltam még játékosabban, kevésbé „tanulás-szagúan” (bár eleve sok játékkal, kevés könyvvel-füzettel kezdtük). Jó, akkor legyenek csak élvezetes tevékenységek. De az sem kellett.

Aztán rájöttem, hogy ez most nem az izgalmas feladatokról szól. Hanem arról, hogy egyszerűen meg kell csinálni és kész.

Minden (hétköz)nap egy kicsit kell olvasnunk, írnunk és számolnunk. KELL. Muszáj- mondtam a szabályokat és kötöttségeket gyűlölő gyermekemnek.

Küszködtünk pár hetet, volt, hogy fél óráig csak ült a könyv fölött és egyszerűen NEM AKARTA azt a 3 percnyi olvasnivalót kibetűzni- aztán 30 perc után csak megcsinálta, pillanatok alatt, ő is csodálkozott rajta.

Nehéz volt kitartanom, sajnáltam őt sokszor, hogy nem érti, hogy pedig ez milyen jó. Kerestem, hol van bennem a hiba, hol rontottam el… Azért tanítottam már pár gyereket és úgy éreztem, nagyon jól tudtam őket motiválni, a nehezebb eseteket is…

Azért a saját gyerkőcöt tanítani egészen más… jobb, de nehezebb is.

Aztán ahogy nőtt Andris belátása (hogy igenis meg kell csinálni, ez van), úgy nőtt a sikerélménye is. Egyre többször mondja most már, hogy szeret tanulni (hát igen, ő is a végletek embere, mint az anyja…J ), várja a következő betűt, lapozgat az olvasókönyvben előre, végre betűzget tanulási időn kívül is olykor, többször ír már örömmel és a matekot is szereti. De azért várja a szombat-vasárnapot is, amikor pihenünk, egész nap játszhat, nincsen annyi „kell”, mint hétközben.

Luca a másik fele; ő alig várja, hogy vele is foglalkozzak végre kicsit, úgyhogy Andris után ő jön mindig, Lexit vesszük végig, nagyon élvezi, s mikor végzünk a napi feladatunkkal, várakozóan néz rám, hogy „csak ennyi volt?” Néha eltűnődöm,milyen különbözőek a gyerekeim – s hogy vajon nagyobb terhelésre lenne már szüksége Lucnak is? – de ez még kidolgozás alatt van, lehet, hogy belekezdünk az iskolaérettségi vizsgálatra való felkészülésbe, mint Andrissal egy éve kb…

Ahogy eltelt a szeptember, kitaláltuk egyik nap, hogy csinálunk egy itthoni kis előadást az e hónapban tanutakból. A közönség lesz apa, Bernát, Zselyke, Alma meg én, Luca és Andris pedig felváltva mutatják be, miben ügyesedtek.

Én pedig azzal fokoztam a dolog értékét, hogy kijelentettem, hogy utána valamilyen meglepetés várható (kissé ködös utalással annak ennivaló-jellegére).

Készülődtünk izgatottan, és szeptember 29-30-án kétszer is elpróbáltuk a „műsort”.

Szeptember utolsó napján, amikor apa hazaért a munkából, leültettük a többiekkel együtt, s megkezdődött az ELŐADÁS. Elsőként Andris szerepelt: elmászott a sarokülőre, megállt szépen szemben a kanapén elhelyezkedő családdal, s ügyesen elmondta Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van újra című versét. Mikor végzett, megtapsoltuk, ragyogó szemmel csüccsent le mellém és hallgatta, amint Luca előadja, amit az őszről tanult: hat kis képet színezett ki, azok alapján beszélt arról, hogy ősszel a sárga-piros-barna leveleket lehullajtják a fák, a költöző madarak elrepülnek, néhány állat téli álomra készülődik, sokat esik az eső, ezért gumicsizmát, esőkabátot veszünk és melegebben öltözködünk; megérett a sok finom gyümölcs, stb. Nagy tapsot kapott Luca is, aztán Bernát szájtátva figyelte Andris magyarázatát a számegyenesről.

 Illusztrálta is egy hosszú papírcsíkon, amit a falra ragasztottunk, a számok utcájára rajzolt házikókba beírta az ott lakó számjegyeket, 0-tól 6-ig, majd hozzátette: tovább is tudom, csak még azt nem tanultuk a könyvből… Megtapsoltuk, aztán folytatódott a műsor: hol egyikük, hol másikuk lépett fel a sarokülőre, Andris megmutatta, melyik betűket tanulta szeptemberben olvasni és egy nagy fehér lapra írt egy kis írott „a” betűt a falra, mert ezt is tudja már.

Luca lelkesen beszélt a bal és jobb oldalról, hogy ő már ezt is tudja, szemléltette egy kis piros papírszivecskével, hogy azon az oldalon dobog a szíve, meg egy kék papírkézzel mutatta, hogy ez az írós keze. Andris büszkén mutatta be az együtt készített földgömbünket, beszélt róla, mit miért színeztünk kékre, zöldre, mi miért maradt fehér, meg hogy hol van a Csendes-óceán… Végezetül közösen elmondták Móra Ferenc: A cinege cipője c. versét, aztán meghajoltak. Az utolsó taps után asztalhoz ültünk, megköszöntük Istennek az elmúlt hónapot, s hogy ilyen okos, ügyes gyerekeink vannak, aztán elfogyasztottuk a frissen sült óóóóóóriási kakaóscsigákat és ittunk hozzá forró kakaót. Zselyke énekelte közben a csiga-bigát, megtapsoltuk őt is… Én meg bepelenkáztam és megszoptattam végre Almát, aki türelmesen várta az előadás végét.

Falatozás közben már azon vitatkozott Andris és Luca, ki fogja másnap a naptárat átlapozni és kérdezték, hogy ugye október végén is csinálunk ilyen előadást…? Bernát is szeretne benevezni valamilyen műsorszámmal, majd kiötlök neki valamit…J

Ebben a hónapban történt az is, hogy Alma kinövesztette első két (alsó) fogát egyik éjjel. Nem annyira titokban, de nekem nem esett le a sok nyáladzás-szájban turkálás után, hogy jön már a foga. Pár napja már fölkelt éjjelenként (ami nem szokványos tőle, mert jó ideje átalussza az éjszakát), egyik reggel meg is állapítottam magamban, hogy ez az éjszakázás folyamatosan hetekig felér egy kínzással (ugyanis Zselyke foglalkoztat egy ideje rendszeresen éjjelenként vagy 5-6-szor), volt néhány nap, amikor apa kinn aludt a nappaliban, mert egyik oldalamon Zselyke, másikon Almács aludt, s szegény családfőnek már nem jutott hely… én meg forgolódtam egész éjjel, hol egyiket nyugtatgattam, aztán mire megnyugodott, felkelt a másik kis csöppség… de csak túl lettünk ezen, s csodálkozva lestem nagyot egy reggelen, mikor Alma vadiúj fogacskái nevettek rám: ilyen korán, három és fél hónaposan még nem számítottam rá!

Almács egyébként egy tündér… gyönyörű, mosolygós, nyugodt édes álom-baba… egyre nagyobb szemekkel a világra…

Zselyke pedig18 hónapos kora előtt pár nappal végre elindult!!! Nagyon aggódtam már miatta. A szakértői vizsgálat, neurológus, gasztroenterológus vizsgálata is megvolt (semmi komoly ok nincs a lemaradására), járunk hetente konduktorhoz, de bennem volt a félsz: fog ez a kislány valaha járni??? Még mindig nem áll fel…

Aztán egyik nap a matracunkon felegyenesedett. Aznap este végig ezt „gyakorolta”. Felállt-visszapuffant-felállt-visszapuffant.. Közben nagyokat kacagott.

Másnap már szilárd talajon is próbálgatott.

Hamarosan egy-egy lépést meg is tett, aztán jöttek a tesók: egy reggelen Andris és Luca pizsamában üldögéltek a szőnyegen és hívogatták magukhoz Zselykét, aki bukdácsolva ingázott köztük, s ha odaért valamelyikükhöz, nagy viháncolással rápottyant a nagyobb tesóira, akik hihetetlenül élvezték a játékot. Kedvencem volt, mikor Andris a hozzá érkező Zselykét estében elkapta és gyengéden azt mondta: „te pici lány!”…

Bernát boldogan ellébecol az itthoni nagy zűrzavarban. Ő a tipikus középső: hol a nagyobbakhoz csapódik, hol a kicsikkel van… délután még majdnem mindig igényli az alvást, de olykor már nagyfiú és nagyos dolgokat művel Lucával meg Andrissal.

Mindig levesz a lábamról, amikor a nagy barna szemeivel rámnéz – ami olykor huncut, olykor ártatlan, olykor dacos (bár egy kedves mosolytól azonnal meglágyul), és ilyenkor mindig eszembejut: ó, igen, te is itt vagy, csak olyan halkan beszélsz, olyan kis csöndes vagy, olyan szelíd, hogy elbújsz a harsány András és Luca mellett… igen, Téged is nagyon szeretlek, csak hát elég sokan vagytok és talán Rád nem jut annyi figyelmem… szeretnék ezen változtatni… Ezért ülök mindig a Te ágyadra délután mesét olvasni, ezért adok először mindig Neked puszit esténként… ezért engedem meg csak Neked, hogy a lábamhoz bújj a takaró alá, amíg a Bibliából olvasok elalvás előtt… ezért nem haragszom Rád sosem éjszaka, ha felébresztesz, mert félsz vagy be kell takargatni… Te kis se nem nagy, se nem kicsi, nem szeretném elfelejteni, hogy kicsi vagy még (amikor fel kell kapcsolni Neked a villanyt, vagy szeretnéd, hogy Téged is etesselek, mint Zselykét), de nagy is vagy, aki szeretné, ha csak neki mesélnék, ha neki is mutatnék valamit, ha ő is kapna dicséretet: nahát, milyen ügyes vagy!

Visszatérve Andrisra: betöltötte a 6-ot, nagy ünneplés volt, a keresztszüleitől kapott egy karórát. Azóta büszkén vált az idő rabjává: bárhol vagyunk, fontoskodva megjegyzi, mennyi az idő, hogy megmutathassa másoknak is, milyen szuper időmérője is van neki… itthon is lelkesen alkalmazza: kiengedem a kertbe játszani és a megbeszélt időben igyekszik befáradni tanulni. Vagy helyet foglalni a teraszon a kis asztalnál, ha kint tanulunk, mert szép az idő.

És még valami nagy dolog vele kapcsolatban: kezdi kapizsgálni, mit jelent a kisebbeknek kedvezni és úgy játszani, hogy másoknak legyen meg az akarata, ne mindig csak neki! Óriási dolog tőle!

Lucenka beszéde meg eléggé logopédusra szorul, általában megértjük, de vannak kritikus szavak, amiknél negyedik visszakérdezés után is csak akkor értjük, ha megmutatja, mire gondolt (pl. kuldok=küldök vagy köldök? Nem mindegy…!J)

Ezeket ejti rosszul: gy, j, ny, ö-ő, r, s, ty, ü-ű, zs… elvileg 5 éves kortól elegendő lenne fejleszteni, hát azért meglátom, hátha tehetünk valamit előbb is.

Nos, ennyit a szeptemberről, minek is írjak többet, hiszen itt az október, megyek élni a hétköznapokat, úgyis reggel lett, miközben ezeket a sorokat írom és megint elkezdett zajlani az élet…