A diófa lassan beteríti a kertünket eleinte aranyló, majd barnuló leveleivel. Az aranyló még elmegy, a barnuló már idegesít.

Szeretem a csendes őszi nyugalmat, amikor Almács elégedetten és jóllakottan szundít a babakocsiban a teraszon, Zselyke önfeledten dudorászik mellette a hintában, az Andris-Luc-Bernát trió békésen egerész a dombon (merthogy nekünk saját dombunk van a kertben, ami nagy kincs itt az Alföldön, bár olykor örülnék neki, ha ezzel a hatalmas vályogkupacnyival több lenne a „hasznos” terület a kertben... de hát nézőpont kérdése, kinek mi a hasznos. Ha eltűnne, lehetne többet veteményezni; viszont a gyerekeknek kevesebb magaslati élmény jutna és biztosan hiányozna nekik).

Az egész életem nézőpont kérdése… miért a rendetlenséget látom, s nem azt, hogy négy gyerek boldogan eljátszott másfél négyzetméternyi szőnyegen fél órán át veszekedés nélkül…? Miért nem tudok örülni a kifutott, odaégett levesnek - hiszen akkor befőtett ehetünk leves helyett, ami sokkal finomabb.

Miért nem tudok örülni az efféle otromba kinézetű „domboknak”, miért nem látom őket kilátóknak, váraknak, mint a gyerekeim???

Mostanában sokszor álltam hozzá a dolgokhoz a negatív oldalról közelítve. Oly sokszor vágyom arra, hogy a pillanatokban élhessek és ne mindig a következőt hajszoljam, ne mindig arra készüljek, ami majd lesz. Úgy érzem, változtatnom kellene a hozzáállásomon… Istenem, kérlek, Te nyisd meg a szememet, vedd le rólam ezt a szürkésítő szemüveget, ami miatt mindenen csak a rosszat látom és nekem soha semmi nem jó!

Itthon vagyunk mind a hatan, én, a gyerekek, a gyerekek és én (mikor ki hangsúlyosabb…), néha heten: apa, gyerekek, én; vagy ÉN, gyerekek, apa, vagy úgy, hogy GYEREKEK, apa, én (hiszen értük van minden, nem?), esetleg APA, GYEREKEK, én… s annyiszor elfelejtem, hogy nem ennyien vagyunk valójában. Hogy eggyel több VALAKI itt van velünk. Hogy mikor nézem az órát, hogy már nemsokára nem leszek egyedül öt kis gyerekkel, akkor rég nem vagyok egyedül. Megint elfeledtem, hogy itt van velem Isten, az odaégett leves, felborult ruhaszárító, tönkrehintázott ajtókilincs és csöpögő csap, ötből négy bömbölő gyerkőc között is… s Ő az, Akivel nem elviselhető, hanem élvezetes és jól működő lehet ez az egész. Akivel nem túlterhelésként élem meg az éjszakázásokat, no meg a nappalozásokat utána - hanem hálával a szívemben. Ő alakítja az ócska vályogdombokat széppé. Persze csak ha én is szeretném és kérem a segítségét… mennyire szükségem van Őrá!

Isten olyan nekem, mint a szárítógép… amikor küszködök a szennyes ruhákkal esős napokon, kifolyik a szennyestartóból, beteríti a fürdőszobát a hatalmas kupac, tele a mosógép, két nagy lavórban és a kiskádban már kimosott, teregetésre váró ruhakupac áll és várja, hogy három ruhaszárítóról lekerüljenek végre a megszáradt darabok, ám itt elakad a folyamat, mert nem szárad, NEM SZÁRAD és nem fogy a szárítóról a sok kiteregetett cucc… csak akkor kerül le róla néhány darab, mikor egy-egy csemete alámászik és lerángat egyet véletlen bújócska közben, merthogy a megpakolt szárítókat kerülgetjük…

Végre eláll az eső, kiözönlik az udvarra a négy pár tiszta gumicsizmás lábacska, még tiszta nadrágban - néhány óra elteltével azonban tudom, hogy újabb adag sáros mosnivaló jött össze és rezignáltan a fürdő közepére hányom, már úgyis mindegy, hogy ki van-e válogatva szín szerint, mert kb. jövő nyáron fogom legközelebb utolérni magam… lassacskán elfogynak a szekrényből a tiszta ruhadarabok, egyik-másik gyerek már csak harisnyában lébecol idebent, mert még mindig nem száraz a 6 napja kimosott nadrágja. 

És kezdetét veszi a vasalás. Apa dolgozni megy, ezért két órával hamarabb kelek, hogy másfél órán át vasaljam a mosógépből éppen kivett ruhát (hiába vigyáz rá, biciklin közlekedve akárhogy igyekszik is, mindenképp összesározza ő is a nadrágját)… vasalás közben fél kézzel a hajszárítóval segítek rá, hogy legyen valamit felvennie aznap. És meggyőzöm magam, hogy nem, nekem nem kell szárítógép. Majd megoldom valahogy.  Elleszünk valahogy télen is, legfeljebb megint bepenészedik a szobánk, hát majd nyáron átmossuk újra a cuccokat… ha kint a hidegben kipárolog a nagyja három-négy ruhaszárító állványon, akkor csak éjjelente kell kerülgetni idebent a száradó ruhákat…

Apa ötlete, hogy a kazánházban szárítsunk (két állvány beférne…), kissé füstszagú lesz, sebaj…

De újra és újra csak felmerül bennem, hogy mi lenne, ha… olvasgatni kezdek, mások hogyan csinálják… és akiknek szárítógépük van, hogyan élnek…

Vágyom rá piszkosul, hogy nekem is legyen egy ilyen masinám, de hát mindig arra jutok, hogy nem engedhetem meg magamnak… (pedig már kapizsgálom, hogy nekem most ez lenne a megoldás). És jön az utolsó lépcső: van rá keret, megtehetnénk, de még mindig visszatart, hogy vajon NEKEM TÉNYLEG LEHET-E????????

És aztán megérkezik.

És eltűnnek a ruhakupacok, minden szárítás után liternyi vizet öntök ki a szárítógép tartályából és elképzelem, hogy ez a falakra ment volna; még a szöszöket is leszedi a ruhákról és puha lesz a rég megkeményedett törölköző, textilpelus – álmodni sem mertem róla, hogy ez ilyen egyszerű és jó lesz… meg sem fogalmazódott vágyaim teljesülnek (még számon sincs a szó, Te már tudod).

Fokozatosan megszűnik bennem a feszültség: végre haladok, úgy érzem, mennek a dolgok és nem vagyunk megrekedve. Végül már szárnyalok, rutinosan nyomogatom a gombjait, ápolom a kapcsolatunkat (öntögetem ki a víztartályból a felgyülemlett litereket és simítgatom a szöszgyűjtőről a szöszöket)…

Egy baj van: hogy meg fogom szokni. Természetesnek fogom venni. Pedig egy hétköznapi csoda.

Ugyanígy vagyok én Istennel: vágyom rá, szükségem van rá (csak nem akarom elismerni, bevallani). Túlterhelt vagyok nélküle és önerőmből próbálom felszámolni a bennem felgyülemlett szennyest (bűneimet, mulasztásaimat, hibáimat, haragomat, keserűségemet, türelmetlenségemet…).

Látom, hogy ez lenne a megoldás, elérhető, másoknak működik, nekem is lehetne élő kapcsolatom Vele, ami megoldást kínálna a problémáimra, mégis húzódozok, miközben gyűlik a szennyes… irigykedek másokra (nekik milyen jó a kapcsolatuk Istennel), aztán, mikor már nem bírom tovább, lépek. Kiborulok, aztán leborulok. Elismerem, hogy Ő kell nekem. És karnyújtásnyira van tőlem (milyen áldott is vagyok ezért!!!), csak szólnom kell, és itt van. Kiöntöm Neki a szívemet: nem megy, elrontottam, nem bírom, sok, nézd, mennyi, nem haladok, csak toporgok egy helyben, sőt, mintha visszafelé haladnék, egyre nagyobbra halmozom a türelmetlenségemet, haragomat, KÉRLEK, segíts rajtam!

Aztán Isten válaszol, lecsendesít. ("Jöjjetek énhozzám, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve és én megnyugvást adok nektek…  Az Úr ad erőt népének, az Úr megáldja népét békességgel.")

Megkapom Tőle, amire szükségem van: megszűnik a túlterheltség, végre lélegzethez jutok és úgy érezhetem: igazán élek. Feloldja a bűntudatom, kipárologtatja belőlem a felgyülemlett negatív érzelmeket és hálaadássá formálja. Kemény szívemet megpuhítja, és extra szolgáltatásként még az apró kis „szöszöket” (amik idegesítőek ugyan, de eddig észre sem vettem, mennyi volt belőlük) is leszedi rólam szép apránként. Rendszeres használattal előbb-utóbb minden ruhám sorra kerül=az életem minden területére kihat a Vele való kapcsolat és átformálja az apróbb jellemvonásaimat is. S a Vele való kapcsolatom öröme átterjed a körülöttem élőkre is, hatással van rájuk, meghatározza és alakítja az ő napjukat, kedvüket is.

Megérkezett a szárítógépünk két napja. Ott van négy méternyire tőlem, a fürdőszobában. Élek vele. Használom naponta. Örvendezek. Majd megszokom.

Isten is itt van velem. Karnyújtásnyira. Élek vele? „Használom” minden nap? Örvendezek? Majd megszokom…???