Időnként van olyan, hogy egyszer csak beugrik valami, amit le lehetne, le kellene írni, hátha tud valaki profitálni belőle, és addig nem tudok szabadulni a gondolattól, míg meg nem teszem, le nem vésem... ez most (megint) egy ilyen.

Ha a gyerekkoromra gondolok, nehéz volt-e vagy sem, nem tudom egyértelműen eldönteni. Sok probléma volt velem, a világgal, a kapcsolataimmal, a szüleimmel, meg úgy általában mindennel - de ha azt nézem, hogy mások sokkal rosszabb helyzetben, rosszabb körülmények között nőttek fel, mint én, akkor voltaképpen el is felejthetem a gondjaimat, nehézségeimet. Nem volt könnyű gyerekkorom, de sok más emberhez képest örülhetek, hogy könnyen megúsztam, és csak felnőttem valahogy... sokat féltem, rettegtem, és szöktem is el otthonról.

Először talán 13-14 éves koromban akartam elszökni. Az volt a tervem, hogy egy erdőben fogok lakni egy földbe ásott bunkerben (akkoriban sok bunkerünk volt a srácokkal, így ez beépült az elképzelésembe), a mellette lévő tóban fogok fürdeni, rajzoltam egy bunkervázlatot - és ennyi. Nem foglalkoztam olyan kérdésekkel, hogy mi lesz az iskolával, mi lesz belőlem, mit fogok enni - egy csomag fagyasztott zöldséget pakoltam be, meg pár száz forintot. A tervezett indulás előtt a szomszéd házban lakó cimborám mondta, ő nem támogatja, hogy elmenjek, így nem mentem sehova. 

Később egy otthoni igazságtalanság miatt léptem meg egy este. Ártatlanul lettem megvádolva valaminek az eltűnésével, és betelt a pohár, fogtam magam, kimentem az állomásra, és az első vonatra felszálltam. Nem volt szintén semmi koncepció, talán össze se pakoltam semmit, de másnap azért elmentem az iskolába. Aztán megkaptam az üzenetet, hogy menjek haza, meglett, amit kerestek.

A gyerekkorom, pontosabban a kamaszkorom nagyrészt arról szólt, hogy amint lehetett, menekültem otthonról. Mivel be voltam kötelezve az iskolába, így üggyel-bajjal lenyeltem a tanéveket és az azzal járó mindenféle dolgokat, a kötelező hazamenetelt és az otthonlakást, de amint eljött a nyár, az első vonatra felszálltam, és addig mentem, amíg tudtam - persze jegy nélkül. A fél országot bejártam így, általában zöldségeken és gyümölcsökön éltem, mint egy vad, s ott aludtam, ahol csak lehetett... 7-14 napos túráim voltak, hazamentem egy kicsit enni, fürödni, aztán indultam is tovább. Sok nyaram így telt el, viszonylagos szabadságban - mindegy volt, hol vagyok, mit csinálok, csak ne otthon legyek. Nagyon sokat aludtam kinn a szabadban, a végén már évszaktól függetlenül is... jártam úgy decemberben iskolába, hogy egy panelház tetején aludtam napokig. 

17 és fél éves voltam, amikor január végén nagyon elegem lett mindenből és mindenkiből. Iskola után elmentem a kedvenc kocsmánkba, vigyorogtam, hallgattam, lapultam a társaságban, aztán az egyik utolsó vonattal elhagytam a fővárost. Semmi elképzelésem nem volt semmiről, mi lesz, hogy lesz; az volt a lényeg, hogy menjek - mindegy hova, csak ne haza... nem tudatosan szálltam fel a vonatra, ami végül Esztergomig vitt.; de ha már ott voltam, arcátlanul felmutattam a másik vonalra szóló bérletemet a kalauznak, és mivel nem vette észre a trükköt, a végállomásig tudtam utazni. A hideg éjszakában lejártam a fél lábamat, hogy találjak valami alvóhelyet, de semmi lehetőség nem adódott, így hajnalban ismét vonatra szálltam... s mivel a bérlet-trükk ismét bevált, Komáromig eljutottam. Onnan már közel van Győr, ott talán lehet valamit csinálni, gondoltam, persze egy köztes állomáson le kellett szállnom a kalauz miatt, de legalább aludtam egy kicsit a váróteremben... Győr akkor valamiért nem fogott meg, pedig fürdőváros lévén úgy gondoltam, valahova be tudok mászni fürdeni, aludni is lehet valahol, de végül délután hatkor felszálltam egy veszprémi vonatra. Később kiderült, milyen merész és meggondolatlan lépés volt... a második megállónál leszállított a kalauz, de mivel sokat állt a vonat, körbe tudtam menni a túloldalon, és visszaszálltam. Innen kezdve bújócskáztunk: mikor újra jött a kalauz, kiléptem a vonatból, magamra húztam az ajtót, s míg elhaladt a jegyvizsgáló, a száguldó vonaton lógtam... az ajtó alatti kis résen láttam, mikor megy el, visszaszálltam, és elvoltunk egy darabig. A játék a leszállítástól számított ötödik megállónál ért véget, amikor pont ott nyitotta ki az ajtót egy megállónál a kalauz, ahol lógtam kinn... nagyon meglepődött, annyit kérdezett hirtelen: "Hát te?" Mondom, "Épp erre jártam", aztán le is szálltam. Innen kezdve egy jó kis gyalogtúra következett az ismeretlen, idegen, havas tájon, miközben lehetett hallani a hóban rohangáló vadakat... 11 km-t gyalogoltam, mivel aznap - mint kiderült - több vonat nem volt, a semmi közepén, illetve kis falukban még annyi lehetőség sem volt alvásra, mint egyébként. Örülhettem, hogy Veszprémvarsányban nyitva volt a váróterem, ahol jó kis szeneskályha is be volt állítva. Néhány órát tudtam aludni, közben időnként raktam a tűzre, igazán otthonos volt... reggel a Veszprémig tartó 45 km-es utat a vécében elbújva tettem meg, így szökésem után másfél nappal már 222 km-t leutaztam, ráadásul ingyen. Veszprém azonban viszonylagosan bevált: az első félig-meddig sikertelen éjszaka után egy lépcsőház emeleti fordulójában véglegesítettem magam, ahol egyszer-kétszer a lakóktól kaptam főtt ételt. Reggeltől estig sétálgattam, üldögéltem az állomáson, nézegettem a graffitiket, és valahogy nem jutott eszembe tovább menni. Egyszer ugyan elmentem Ajkára, ahol valami vízbe bele is estem, de városnézés után a megszokott veszprémi lépcsőházamba tértem vissza... végül 12 nap veszprémi tartózkodás után, szökésem után 14 nappal a rendőrök gyűjtöttek be, s szüleim látszólag nem túl nagy boldogsággal jöttek értem...     

Szomorkodhatok, panaszkodhatok, hogy milyen rossz nekem, milyen pocsék gyerekkorom volt... de amellett, hogy időnként élveztem, főleg a nagy szabadságot, érdemes arra gondolni, hogy csak felnőttem valahogy, és másoknak sokkal rosszabb jutott. S visszatekintve végeredményben roppant hálás lehetek Istennek...

- nem volt borzasztó gyerekkorom (úgy mondanám inkább, hogy izgalmas), és tényleg ha azt nézem, milyen (rossz) lehetett volna, akkor már alapból bőven örülhetek;

- sokat tanulhattam: a csavargások által a kitartásban, problémamegoldásban, földrajzban, a gyereknevelés kapcsán pedig, hogy milyen szülő legyek, illetve ne legyek;

- nem loptak, nem raboltak el, nem öltek meg (annyi hülyeség történik a mai világban, hogy ez már önmagában kész csoda);

- nem lettem alkoholista, nincs drogproblémám, és valahogy sikerült visszaverekedni magam a való hétköznapokba, és megélni a mindennapokban.

Tulajdonképpen visszatekintve biztos lehetek benne, hogy Isten nem hagyott magamra; vigyázott rám, gondoskodott rólam még akkor is, amikor nehéz időszakon mentem keresztül. Ő nem hagyott el, nem voltam egyedül, talán ezért jutottam, juthattam el oda, ahol ma tartok... lettem így is valaki, felnőttem, és nem kallódtam el, nem süllyedtem el az ingoványban...

Legyen ez fontos üzenet azok számára, akik nehéz helyzetben vannak most, és egyedül érzik magukat... Isten mindig ott van, Isten soha nem hagy magunkra, de ha ellökjük Őt magunktól, nem foglalkozunk Vele, akkor Ő nem fog beleszólni az életünkbe. Közeledjünk Istenhez, és Ő is közeledni fog hozzánk...! Ha Hozzá fordulunk, biztosak lehetünk benne, hogy Ő meghallgat és segít... s nem leszünk egyedül a gondjainkkal-bajainkkal.