Kézben tart(ani)

Két gyerekig még egészen jól mentek a dolgaink. Úgy éreztem akkoriban, hogy Isten rengeteg türelmet adott nekem a gyerekekhez, bátran néztünk harmadikunk, a kicsi Bernát születése elé… Andris akkor majdnem 3 éves volt, Luca másfél.

Miután megérkezett a kisöccs, olykor felmerült bennem a tehetetlenség érzése: hogy én nem vagyok elegendő, hogyan lehet egyszerre pelenkázni-biliztetni-szoptatni vagy mesélni-altatni-fürdetni egyszerre??? Azért túléltük azt az időszakot is, s persze kellett idő a belerázódásra.

Engem úgy nevel Isten, hogy mikor kezdem elbízni magam, hogy milyen jó anya vagyok, akkor általában küld egy nehezebb időszakot, hogy megmutassa: valójában ŐTŐLE függ minden és Ő ad erőt mindenhez, magamban nem túl sokra vagyok képes… miután hamar felépültem a szülés után és gyorsan leadtam a pluszkilókat is, vígan elszaladoztam 3 csemeténkkel és boldogan éldegéltünk; megfogant Zselyke és kaptunk egy nehéz terhességet.

Az első három hónap mormota-üzemmódja után (amikor 3 eleven, hangos gyerkőc mellett ülve-állva-sétálva-főzve-játszva-énekelve aludtam át a nappalokat) a 7. hónaptól kezdve nagyon sokat kellett feküdnöm. Csak néztem a fel-alá rohangáló csemetéket, a pókhálókat, a kiporszívózandó szőnyeget, lemosandó ablakot, kiteregetendő ruhákat, és nem tudtam 1-2 percnél tovább felkelni… nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy az „én” munkámat Férjnek kellett helyettem elvégeznie… a gyerekek édesek voltak, Andris sokszor betakart, párnát hozott a fejem alá, egy pohár vizet, stb… de olyan nehéz volt, hogy nem tarthattam én kézben a dolgokat!!!

Miután Zselyke megszületett, a kezdeti összeszokás után hamarosan megfogalmazhattam magamban: igen, megy ez, megint a régi önmagam vagyok… amit elterveztem, meg tudtam mind valósítani (ami azért nagy szó egy kisgyermekes anyánál - aki tudja, az érti, miről beszélek).

Egészen ötödikünk, Alma Virág születéséig tartott ez az állapot, s attól kezdve - szokásos módon –felborult a jól kialakult napirendünk, életritmusunk… igen, számítottam erre… de miért is van, hogy annyira ragaszkodunk a rendhez; hogy ne folyjanak szét a napjaink és miért szeretjük úgy érezni, hogy mindent sikerül kézben tartanunk…? Mióta öten lettek a gyerekek, legalábbis ennyivel okosabb lettem: hogy úgysem tudok kézben tartani mindig mindent – és mindenkit. Már fizikailag sem. Még ha apával ketten vagyunk is, akkor sem tudunk megfogni ennyi gyereket, hiszen fejenként csupán 2 kéz adatott. Egyébként jól jön pl. utazásokkor a hordozókendő, a babakocsi, amibe bele lehet kapaszkodni a tesóknak, s akkor már azért legalább az érzet megvan, hogy uralom a helyzetet…

Hát mindenképp túlerőben lettek nálunk a gyerekek… belül titkon reméltem, hogy majdcsak sikerül visszazökkennünk valahogy a jól megszokott kerékvágásba, s megint elmondhatom, hogy tökéletesen megy minden és a nagy tervek, álmok sorra megvalósulhatnak. Néha már-már volt is olyan érzetem, hogy mennek a dolgok, mint a karikacsapás. Legutóbb egy közös séta alkalmával, mikor az öt aprósággal a régi vasútvonal mentét jártuk, s olyan édesen segítették a kicsit a nagyobbak; olyan vidámak és kedvesek, békések és összetartóak voltak, hogy meg is fogalmaztam magamban: visszazökkentünk, úgy tűnik.

Másnap azért a biztonság kedvéért tesztet végeztem: pozitív. Kezdem már kiismerni Istent, úgy tűnik…(?)

Szóval itt van megint a három hónap álomkór (már azért kilábalóban)… és még ki tudja, mi jön ezek után… de hát az ötös számú leckét már megtanultuk: úgysem tudom ezt már mind ÉN kézben tartani… úgyhogy innentől nem (csak) az én felelősségem, ami itthon történik. Mert nem vagyok egyedül 5 (6) gyerekkel. Sosem vagyok egyedül velük, még ha Férj munkaidőben távol is van és jóformán senki segítség sincs a közelünkben. Hiszen velem van az én Mennyei Atyám, Aki mindnyájunkat legjobban ismer, a gyerekeinket is, s hát bizony engem is. És én most annyira örülök ennek az új babának: újabb ajándék, újabb kis élet, újabb feladat, újabb lecke. Egyenesen a Mennyből.