Az elmúlt időszakban volt szerencsénk gyerekkórházban tölteni két éjszakát (nem komolyabb dolog miatt, mint megfigyelés), témát adva nekem, nekünk...

Szombat este érkeztünk megfigyelendő kis lánykámmal. Kedves orvosok voltak, jól végezték a dolgukat, tájékoztattak a vizsgálati eredményről, aztán irány a terem, ahol eltöltjük az éjszakát. Nagy helyiség kettéválasztva, mindkét félben négy-négy gyerekágy. Meglepetésként hatott, hogy az egyik fél teljesen üres volt (ez lett a mi kis birodalmunk), a másik félben egy anyuka volt a gyerkőcével. Középen üvegfal, hogy mindenki nézhesse a szomszédban történő dolgokat... próbáltunk aludni: lánykám az egyik gyerekágyban, én pedig a vendégágyon.

Az éjszakai többszöri vizsgálgatás után majdnem kipihenten ébredtünk. Miénk volt a szobarész, így gyermekem szabadon portyázhatott, cirkálhatott, játszhatott. A szomszédból néha átnéztek, ha egy kicsit hangosak voltunk, úgyhogy időnként kimentünk a folyosóra, hogy mozogjunk egy kicsit. Megtaláltuk a bilit a személyzeti wc-ben, s ugyan ki volt írva, hogy a lenti budit kell használni, de ha a bili ott volt fenn, és lánykám elintézte helyben a dolgát, én se másztam le. Ugye az osztályt amúgy sem lehet elhagyni a betegnek, én meg nem hagyom egyedül a lánykát, ha nem muszáj. Délután négy óránk volt lent lenni az udvaron, amit ki is használtunk, kellett a kis mozgás, friss levegő... kicsit ledöbbentett, hogy ha nincs mogyorófa és a földön kismillió mogyoró, amit lehet szedni és enni (törőeszköz lelése kb. 10 perc), akkor semmit nem lehet lenn csinálni (semmi játszótéri elem), csak körbe-körbe mászkálni az épület körül. Ettől függetlenül (meg hogy arról volt szó, hogy tünetmentesség esetén hazamehetünk) vidáman telt a vasárnap.

Éjszaka körül jött egy anyuka egy kislánnyal. Vígan aludtam, egyszer csak nagy pakolászásra ébredek, készítették elő a helyet, nekem meg nyilván nem volt kedvem tovább ott feküdni, így irány a két összetolt fotel, és nézés ki a fejemből. Anyukának szép részletesen elmondták a házirendet, csak pislogtam... nem lehet kivenni a gyereket az ágyból, nem lehet kimenni a folyosóra, mert az első teremben fertőző betegek vannak, anyaszállás, fürdés itt meg itt, stb., stb... aztán mivel a fiatal anyuka eléggé aggódós volt, így a fotelban, ébren töltötte az éjszakát, így visszafeküdtem, bár elég hülyén éreztem magam. 

Reggelre többen lettünk, aztán meg lettem kérve, hogy szoptatás idejére fáradjak ki a teremből. Az első etetés épp reggelire esett, így fogtam lánykámat, és kiültünk reggelizni a folyosóra. Senki nem szólt, mikor mehetünk vissza, de úgy egy óra múlva már mérgesek voltak az orvosok, hogy ne legyünk már kinn... hát visszamentünk. Aztán már bilizni se lehetett a személyzetin: ki kell menni a biliért, bevinni a terembe, majd ha kész van minden, visszavinni, kiönteni, elmosni. Hogyne. Gyorsabbak vagyunk mi annál, így többször megszegtük ezt a szabályt.

Végül ki se jöhettünk nem hogy a teremből, de az ágyból sem. Szerencsétlen kisgyerek tele energiával, hatalmas mozgásigénnyel be van zárva egy ketrecbe, én meg kívülről vigyorgok szerencsétlenre, hogy valahogy elviselje... nagyvizitkor mindenkit kizavartak az osztályról, így a gyerekek egyedül maradtak. Ez volt az egészben talán a legrosszabb... ott van egyedül, idegen környezetben, senki ismerős személyi jogokra hivatkozva... túlestünk rajta, kiderül, hogy hazamehetünk, szuper. Végül órákat vártunk a zárójelentésre, közben az ajtó mögött kinn a család többi tagja, mi meg benn. Ők nem jöhetnek be, mi nem mehetünk ki... 

Ledöbbentő ez az egész. Eleve az állapotok, hogy nincs hely a szülőknek, nem lehet mozogni, ha meg mozoghatsz, nincs mit csinálni odalenn. A tájékoztatás hiánya szenzációs. Az anyáknak anyaszálló, apák meg... oldják meg. Apa fürdeni óhajt? Szerintem fel se merül ilyesminek a megoldása. WC? Hagyd ott a beteg gyereket, és menj egy emelettel lejjebb... 

Persze nem panaszkodni akarok, sokkal inkább meglátni a pozitívumot, a hála-okokat. Mert rajtunk múlik, mit hogyan nézünk... lehet panaszkodni, nézhetjük mindig a dolgok rossz oldalát, de kereshetjük azt is, ami jó. A rosszban is. Mert mindenben meg lehet találni a jót.

Amiért hálás lehetek ezzel kapcsolatban:

- hogy (hála Istennek) nem kell sűrűn kórházban aludnunk, sőt, igazából eddig nem is nagyon voltunk kórházban. Pedig mennyi gyerek van itt... :);

- hálás lehetek azért, hogy üres teremrészben kezdtünk, így nem kellett osztozkodni, mi írtuk a szabályokat, és tudtam aludni én is. Ha több szülő van kettőnél, akkor már megoldatlan az alvás a helyhiány miatt (jó, én meg tudom oldani amúgy is);

- jó, hogy hétvégén mentünk be, úgy tűnik, akkor más szabályok uralkodnak. Elég volt a hétfő első 12 órája, hogy lássam, alapból hogyan kell(ene) élni a kórházban...;

- persze hálás lehetek azért, hogy csak egy megfigyelés miatt kellett benn lennünk, nem valamiféle panasszal;

- jó idő volt, így kinn tudtunk lenni sokat az udvaron. A mogyorófa nélkül viszont nem tudom, mit kezdtünk volna magunkkal...

Szóval... nézőpont kérdése. Lehet rosszul nézni és látni, és lehet jól is. Attól függ, mi van bennünk mélyen legbelül... az pedig azon is múlik, ott van-e Isten valamilyen formában az életünkben. Ha nincs, hajlamosabbak vagyunk a negatív szemléletre. Viszont ha van, tudjuk, észrevesszük, mennyi mindenért hálásak lehetünk. Neki.