Amikor sikerül valakivel komolyabban beszélgetni, valóban érdeklődő a partner, és eljutunk odáig, hogy megbeszéljük, kivel mi van, bizony beszélni kell a problémákról, nehézségekről is-amikből azért alapesetben ugyanúgy akad, mint a pozitív dolgokból, csak éppen sokszor nem vagyunk elég őszinték ahhoz, hogy ezekről is szót ejtsünk. Vagy fordítva: inkább a rossz dolgokról beszélünk, mint a jó történésekről, mintha a negatív súlyosabb, fontosabb lenne az életünkben...

Igazság szerint mi se nagyon verjük nagydobra a problémáinkat, mert talán pl. egy internetes oldal nem a "legmegfelelőbb" erre, de ahogyan éljük a mindennapjainkat és rácsodálkozunk az élet dolgaira, rá kell jönnünk, hogy a rossz történéseknek is van értelme, és azokból is lehet jól kijönni. A kérdés az, hogy a pohár félig üres, vagy félig van tele... :)

Amikor megemlítem a szemsérülésemet, hozzá édesapám halálát, sokan megjegyzik: "jól összejött minden"... és akkor csak nézek, hogy miről is beszélünk. Néha gonosz vagyok, és fokozom, hogy volt két mandulaműtétünk is, de mindig elgondolkodom, hogy mennyivel könnyebb a negatív történéseket "megragadni", azokról beszélgetni, és valahogyan talán jobban, érzékenyebben reagálnak az emberek a rossz dolgokra, mint a jókra, talán jobban megfogja őket. 

Igen, be kell vallanom, kicsit nehéz időszakon vagyunk túl. De a "minden összejött" talán kicsit erős reakció, hiszen mennyi ideig nem volt semmi, vagy legalábbis említésre méltó mifelénk... és ezt valahogy képesek vagyunk elfelejteni. Ha valami rossz történik, az lehengerel minden jót, pozitívat, ami addig történt (és érdekes, hiába vagyunk egész életünkben jók; ha egy rossz dolgot követünk is csak el, mindenki arra fog emlékezni), és hajlamosak vagyunk megfeledkezni a "békeidőszakról", amikor nyugalomban, szinte történések nélkül éldegélünk a mindennapokban. Mennyivel könnyebb észrevenni a rosszat, mint a jót...

Hiányzik belőlünk az öröm, a hálaadás, a pozitív életszemlélet...? Miért vagyunk képesek könnyen elfelejteni azt az időszakot, amikor nyugalom van, nem történik semmi rossz velünk, amiből építkezhetünk, erőt meríthetünk? 

Nem nevezném a rosszat feltétlenül szükségesnek, de talán mégis kell, hogy általa megtanuljuk értékelni a jót. Hogy a rossz dolgokon keresztül meglássuk azt a megannyi pozitív történést is, ami körbevesz bennünket. Mert ha egy kicsit megállunk és körbenézünk, elgondolkodunk, láthatjuk, hogy bizony ezek is szép számmal vesznek körbe bennünket-csak a rossz valahogyan képes lenyomni ezeket, hogy ne lássuk, ne vegyük észre, ne ezeken gondolkozzunk.

Mindennek vége van egyszer, így a rossz időszakoknak is. Előbb-utóbb túlleszünk ezeken is... és ha ilyen helyzetben vagyunk, próbáljunk meg erőt meríteni abból a sok jóból, ami eddig történt velünk. Ne keseredjünk meg, ne a negatív dolgokat vegyük észre, hanem koncentráljunk néha a jó történésekre is...

Isten nem kesergésre, boldogtalanságra teremtette az embert, hanem örömre, boldogságra, hálaadásra. Ezzel együtt Ő mindig, minden pillanatunkban velünk van, Hozzá bármikor fordulhatunk-jó és rossz időszakunkban egyaránt. Sosem vagyunk egyedül, persze ez azért rajtunk is múlik... ha nem közeledünk Istenhez, Ő sem fog közeledni hozzánk, mint ahogy az a Bibliában is írva van. Együtt sokkal könnyebb átvészelni a nehezebb időszakokat, mint egyedül...!