Közelebb Istenhez, közelebb egymáshoz

 Nemrégiben beszélgettem kedves rokonommal (háromgyermekes anyuka), mesélte, hogy most olyan munkája van, ami miatt sok hétig csak hétvégenként van otthon, mert hétközben külföldön dolgozik. Első gondolatom volt erre, hogy bizony nem kell külföldre menni ahhoz, hogy az ember lánya távol legyen a gyerekeitől. Én naponta általában 24 órában velük vagyok, mégis éreztem az utóbbi időben gyakorta, hogy fényévekre létezek tőlük, a kicsi lelküktől és valami távoli csillagrendszerben élem az életem valójában, olyan mérhetetlenül eltávolodtam az ő bimbózó mikroviláguktól.

Telnek a napok, tanulunk, megy a házimunka, közben átrendezem, újítgatom, szépítem az otthonunkat, mosás, szárítás, mosogatógép, takarítás, ruhaválogatás, szorzótábla, betűalakítás, logopédia, énekeljünk, nnnna, haladjunk azzal is… haladjunk, haladjunk… érzik a gyerekek is, hogy ez csak mókuskerék és nem szívből jön… próbálnak ébresztgetni a maguk módján.

 Rámnéz Zselyke és átható kis tekintetét próbálja az enyémbe fúrni, miközben lelkesen magyaráz… miről is…? Alma sürgetően sertepertél mellettem és kiabálja: „öjembeeeee! Szejetnék öjembeeee!!!” (=vegyél fel… már megint!) Eközben Luca is bújna, osztaná az őt foglalkoztató gondolatokat, ám bölcsen belemerül valami rajzolnivalóba inkább, tapasztalta már elégszer, hogy hiába próbál csatlakozni hozzám, nem kapja meg azt a figyelmet, amire szüksége lenne. Andris, ó, vele már hetekkel ezelőtt elveszítettük egymást… hol is, mikor is? Már nem emlékszem. Elvonult a saját világába ő is, falakkal vette körül magát, az engedetlenség, dac hatalmas erődítményei mögül azért néha kiles: „lesz ez még jobb vagy építkezzek tovább? Ha te így, hát én is úgy… sőt, a kisebbekkel is!” Csak azon kapom magam, hogy felborult a rend, nincs békesség (volt valaha???), állandó a zűr, a piszkálódás…

Hol vagy, anyaaaa????????

Hol vagyok?

Hol vagy, Uram???!!!

Férjjel látszólag minden rendben. Ő dolgozni megy, én itthon, mindenki a maga útján, talán a felnőttek nem élik meg ilyen drasztikusan az eltávolodást, ők már nem jeleznek, többet tűrnek, belenyugszanak hamarabb, én nem tudom…

Fogalmam sincs, hol siklottunk el… látszólag minden megy a maga útján, telnek a napok, hetek, hónapok. Isten nélkül, egymás nélkül. Elmenekültem, szabadságra mentem, távolabb a nyüzsgéstől, messze a lelkem sötét bugyraiba, nem, nem, ne szóljatok hozzám, nem érdekel, mi van veletek, csak hagyjatok, hagyjatok… pedig közben zajlik minden látszólag a normál kerékvágásban. Kiruccanunk a nagyszülőkhöz, apukám, a büszke nagypapa felveszi (és megosztja a facebook-on) negyed percben a szuperanya-videónkat, lájkolják százával, tátják a szájukat, hát nem semmi, szoptatja a kicsit, közben tanul az asztalnál a két nagyobb, a harmadiknak magyaráz, hogy mit hogyan csináljon, a háttérben a két pici lány boldogan építkezik a kockákkal, idilli!

Kedves gyerekkori ismerősöm jön hozzánk ez után a videó után, (csodálattal telve) kérdi: a te gyerekeid nem szokták piszkálni egymást? Szót fogadnak mindig?

Neeeem, neeeem, az enyéim sohaaaaaaaaaaaaaaaa…!

Milyen álságos ez a média-világ! Ó, ha tudnátok, hogy anya igazából mennyire nincs ott, pedig szeretne, de… ugyanolyanok vagyunk, mint bármely (nem) otthon oktatós család, bárki, aki küszködik a hétköznapokkal, a gyerekeivel, magával!!! 16 másodperc: ez csak látszat! Persze hogy nem azt rakják fel rólunk, mikor a kislányok húzzák egymás haját, miközben Bernát visít, mert Andris elvette a játékát, anya rákiabál, hogy ne kiabáljon már; Luca hisztizik, hogy nem megy a f betű, Donát meg… ő szegény, hát annyira régen lett már megnevettetve, igazán megtutujgatva - csak úgy van, növekszik, fejlődik, szoptatom, persze, de hosszan már nem nézek a szemébe, arra nem jut már…

Haladjunk, haladjunk - de mégis hova, merre és minek?

Hol rontottam el, hol is vesztettük el azt a békességet, amit csak Jézus adhat meg? Megint magamra vettem a terheket, amiket csak át kéne adnom Neki, hogy Ő hordozza. Mert én csak belefásulok. Hát lehet egy férjet meg 6 gyereket csak úgy magamtól jól szeretni? Magamat nekik ajándékozni naponta önerőből?

Szükségem van Rá, a Vele való kapcsolatra, a Tőle kapott szeretetre, türelemre, figyelemre, hogy továbbadhassam én is. Keresem Őt. Reggelente az éjjeli műszak után korábban ébredek valamiért. Valakiért. Hogy rátaláljak, megkaphassam azt a békességet, amit Ő nem úgy ad, ahogy a világ adja.

És megkapom. Újra tudok Almácska szemébe nézni hosszan, elmerülve, aztán csip-csip-csókázni, ha kell, hatszor is, újra tudok kedvesen kérni, úgy, hogy Andris érzi, hogy szeretve van és ezért megteszi a kedvemért, megint kapcsolódunk Lucával és olyan jó együtt lenni és újra szeretem ezt az egész nyüzsit, a világ minden kincséért nem menekülnék el fényévekre, hogy hagyjatok már…

Csak sikerüljön résen lenni, hogy ne veszítsem ezt el újra!

Isten segít megmaradni ebben, Őbenne. Ha újra magamban kezdek bízni, azt hiszem, megy ez egyedül is, akkor Luca odajön és csendesen, szelíden, kicsit vonakodva fülembe súgja, mint múltkor is: „Anya, szerintem most kellene imádkozni”- félve sandít rám, hogy mit fogok szólni, hogy ő, a gyerek szól rám, a felnőttre…

Köszönöm, Luc, igazad van…

Jó, hogy ilyen gyermeki hitű kis lényekkel vagyok összezárva. Isten annyira használja őket az életemben.

Lucát különösen, s mióta ketten tanulnak Andrissal itthon, egész más a légkör, s az ő tiszta szíve, szorgalma, kitartása, Isten felé törekvése mindnyájunkra nagyon erőteljesen hat. Mert vannak olyan lények is, mint pl. Andris meg én, akiknek könnyebben keményedik meg a szíve és hajlamosabbak eltéveszteni szem elől az utat.

Olyan jó példa ez a kicsi 6 éves lányka, hogy őszinteségével lenyűgözi a bátyját is, aki titokban odasomfordál hozzá és megkérdi a titkot: „Hogyan tudsz ilyen jó lenni, Luc?” „Hát úgy, hogy mindig imádkozni szoktam - akkor is, amikor ti kiabáltok, meg reggel, amikor felébredek és Isten segít nekem” - hangzik az egyszerű felelet. „Én is kipróbálom” - feleli a nagy, s mikorra ezt már nekem meséli, már háromszor sikerült felülemelkednie a rosszaságán és nem bántotta a kisebbet, pedig nagyon mérges volt rá; tanult, amikor nem is volt kedve hozzá, fogat mosott, pedig el akarta mismásolni, hátha nem veszem észre.

Én is látom rajta a változást. Egyik este odajön hozzám, és mondja, hogy úgy szeretne imádkozni, hogy csak én halljam. Felelem, hogy elég azt Istennek hallania, de ragaszkodik hozzá, és a fülembe súgva bevallja Istennek, hogy kiszedett egy borotvát a kuka mélyéről, betette a fiókjába, pedig nem szabad… és boldogan szalad utána a fiókjához, kidobja a kincset, aztán ragyogó szemmel bújik ágyba: „anya, most olyan jó érzésem van!!!” Másnap megint mellém surran magától és mondja, hogy a kamrában látta a polcon azt a csokis sütit, de legyőzte a kísértést és nem evett belőle, mert tudta, hogy nem szabad kérdezés nélkül.

Hát elő is vettük a csokis sütit gyorsan, összekürtöltük a bandát az asztalhoz és megünnepeltük a békesség Istenét, aki csendben, szelíden, halkan munkálkodik, és akinek a Lelke közöttünk van (ahogyan reggelenként kérjük az 51. zsoltár szavaival), átformálja a szívünket.

Csak tudjunk mindig Őrá figyelni és ebben a nyüzsgős karácsonyi felfordulásban Őt magát megtalálni! Ezt kérjük: hogy legyen Ő a legfontosabb, Róla szóljon az ádventi készülődésünk, ünnepünk, használja fel ezt az időszakot arra, hogy Hozzá kerüljünk közelebb, s egymáshoz is.