Szombat délután… kint jókora hókupacok -  bent legalább akkora szennyes edény-és ruhahalmok itt-ott szétszórva a lakás válogatott pontjain. A benti kupacok okozói természetesen odakinn a hóban önfeledten csúszkálnak, szánkóznak, hógolyóznak, alagutat építenek. Donát babával az ablakból nézzük őket, mikor egy hógolyó kihívóan az ablaküvegen landol. Férj küldte: olyan, mint egy apró kis üzenet: „gyertek ki ti is, a rendetlenség megvár…!” Donci is érti az üzenetet, boldogan kurjant egyet s az üvegen szétkenődött maradványokat próbálja a kis ujjaival megfogni, nem érti, miért nem éri el, pedig olyan mókás, ahogyan csúszik le lassan a párkányra a hótrutyi. Én csak az ablaküvegre gondolok (egy hete lett megpucolva), meg arra a valakire, akinek le kell majd mosnia újra… - még ezt is!

Közben észreveszik a tesók kintről Donátot és valóságos ostrom indul ellenünk. Donc minden találatot megéljenez.

Hatni kezd a sok hóbomba. Egyre világosabban érzem, hogy ki kellene menni hozzájuk és hagyni csapot-papot: a hó pár nap múlva elolvad, a szennyes (sajnos) nem…

Fehérlik a párkány az üvegről lefolyt kásától.

Elfordulok, inkább a sötét kupacokat választom.

Milyen lassan megy minden. Mennyire utálom most ezt az egész háztartásosdit.

Főzök: úgyis csak megeszik. Meg az asztal alá esik a fele, ha meg összesöpri valamelyik, nekem úgyis korrigálnom kell rajta, mert egész nagy darab kenyérhéjak maradnak a rejtett zugokban almacsutkákkal és egyéb gusztustalanságokkal együtt.

Mosok, szárítok: sosincs vége… ha véletlen kiürülne a szennyestartó s érezhetném, hogy utólértem magam, pár perc múlva baktat be a fürdőbe valaki egy nagy kupac összepisilt ágyneművel, vagy bejön három-négy elevenség az udvarról és olyan sáros a sapkája-sálja-kesztyűje-anorákja-kabátja, hogy máris két mosással tele a mosógép, fel kell törülni megint az előszobát, mikor lesz már vége a télnek meg a sárnak??? Tavasszal első adandó alkalommal befüvesítem a kopár részeket –fogadkozom újra és újra már vagy öt hónapja…

És el kéne pakolni a szekrénybe azt a temérdek ruhát. Akkora hegy gyűlt most fel, nem is értem, hogyan és mikor… aki elmegy mellette, lever néhány darabot a földre, az utána arra haladó szétcsoszogja a szoba minden részére… Kezdődik reggelenként a keresgélés:

-Anya, nincs harisnyám!

- Vegyél két zoknit…

-Már az is elfogyott a szekrényből!

- Akkor négy fél párat keress…!

(Gondolatban szorzom hatszor néggyel a páratlan zoknikat… ennyivel több már nem is fér majd be a pározni valók rekeszébe…)

 Edények: még talán ez a legkevesebb – igen, van mosogatógép, de minek kell rizst tenni a poharakba és három kiskanalat használni egy joghurthoz fejenként…? Azt is ledobálni az etetőszék alá…

 Máskor olyan gyorsan megbirkózok ezzel az egésszel, most csigalassú vagyok… mindjárt bejönnek, azért egy teát felteszek nekik, biztosan jólesik nekik, mikor átfagyva beáramlanak…

Kint sötétedik, nemsokára ott ülnek már a forró habos fürdőben a lányok, a fiúk élvezettel újságolják, mekkorát szánkóztak, fácánt láttak, milyen nagy a hó az erdőben…

Aha, jó, de azért pakoljon már el mindenki tíz dolgot, mielőtt lefekszik… - felelem savanyúan.

Frusztrál, hogy nem lettem készen, a félig kiválogatott ruhacsomókat arrébb tolva jut mindenki az ágyikójához, gyors esti puszi, olvasás, imádság és már alszik is mind. Nem veszem észre a boldog, kipirult arcokat. Rám borult a sötétség…

Igen, elvesztettem a humorérzékem.

És nem a rendetlenség az oka elsősorban. Mert másnap este le tudok úgy feküdni, hogy ugyanaz a kupi van, csak plusz egy nappal hatványozva.

Biztosan fejben dől el minden, a hozzáállás sokat számít, de amikor az ember mélyen van, nem tud hozzáállni…

Nem is tudom, mi mozdított ki végül… talán Luca durcájánál kezdődött, hogy ő nem akar imaházba menni. Majdnem beadtam a derekam, hogy jó, akkor mi maradunk itthon… de egyszer csak megmakacsoltam magam. Csakazértis megyünk apával! És jó lesz, csak el kell indulni! Végül Luc is így látta utólag.

Sokkal könnyebb és sokkal rosszabb itthon maradni, ezt mindig megállapítom.

Reggel nagy a kapkodás, hogy mi is elkészüljünk, Andris a reggeliző asztalt takarítja indulás előtt 2 perccel pizsamában, Donát még sárga a tojás-reggelitől, Zselyke és Alma összevesztek az ünneplős cipőkön, egymást kergetik, Luca Bernáttal pakol be a táskába, hogy minden meglegyen.

Aztán egyszer csak ott vagyunk a kocsiba zsúfolódva és elindulunk… Kikanyarodunk az utcánkból és szíven üt a téli szépség: sima hótakaró az út melletti árokban, rendes, tiszta fehérség és már nem gondolok arra, hogy a hátrahagyott lakásunkban nincs egy tiszta, rendes felület sem, hiszen MOST ITT vagyunk.

Haladunk lassan, óvatosan, mert csúszós az út, szánkózásra, még akár korcsolyázásra is pont megfelelő… Most jólesik a lassúság, pedig máskor hogy utálom – autóval szinte lépésben haladni!

Mikor is voltam utoljára kinn? Vagy egyáltalán errefelé?

Idejét sem tudom már. Beszippantott az a – most már távolinak tűnő – gépezet, a maximalizmus, hogy mindig rend legyen… S közben mennyi gyönyörűséget elszalasztottam…!!!

Ennél csak az szebb, ahogy összegyűlünk a kisteremben és együtt éneklünk, imádkozunk, igét hallgatunk. Nem, kívülállónak nem szép, nem elég lelkes, kissé fásult ez az ének… az imádságunk is kezdetleges, akadozó. Az ige sem biztos, hogy eljut mindenkihez, a gyerekek esze kint maradt a hóban… kevesen vagyunk ma, nem annyian, mint szoktunk.

De nemcsak amiatt jár át melegség, mert a konvektor mellé szorultam, 18-an ücsörgünk 18 négyzetméteren… Isten akkor is jelen van… s ha nem is emlékszik szinte senki az elhangzott üzenetre, ha nem is tudjuk egymást úgy szeretni, ahogyan kellene, de valami mégis megérint ebből a kegyelemből… - ami nem rajtunk múlik…

Hogy Ő ott van a visszaeső alkoholista hívők stabil ingadozásaiban… a megfáradt és megterhelt hívő családapák hétköznapjaiban, akik ma reggel éppen nem ebbe az imaházba jöttek… a begubózódott családanyák sötét, végeláthatatlan téli szenvedéseiben. Ő hintette tele friss, tiszta hóval az utakat és kényszerített bennünket lassúságra, hogy észrevegyük a Szépséget.

Felfrissülve térek haza, pedig semmi különös nem történt. A kertben bent maradunk a fűtött kocsiban Férjjel (meg az alvó bébivel), körülöttünk virgonckodik az öt nagyobb a hóban – kívül…

Látjuk őket, mégis kettesben vagyunk, mi ketten, külön kis világ – ez is annyira kell… beszélgetünk, semmiségekről, de olyan jó ez… és észreveszem, hogy kinyílt bent a párkányra tett rózsaszín jácint ma reggelre… a szomszéd ház tetejére a hóba valaki belekacolt egy szívet meg egy ANYÁ-t, mosolygok Férjre, hogy ezt nem vettem észre, pedig az ablakból bentről pont rálátni.

Nem sietek ebédet melegíteni, ráérünk… olyan jó most együtt ücsörögni az autóban. Ketten. Az egyik szomszéd elhalad előttünk a kislányával, szánkóval, majd öt perc múlva vissza, akkor már nevet rajtunk: bennragadtunk a kocsiban, vagy mi van?

Szép lassan bemegyünk azért, Luca meglepetésből már megterített, többiek a kis asztalnál a rumli közepén papírokat vagdosnak (terítőket az asztalra)… és nem, őket nem zavarják a földön a reggeli rohanásban ott maradt pizsamák, játékok, kesztyűk, sapkák, cipők… csak vagdosnak eszeveszettül, hiszen most ez a legfontosabb: szépen feldíszíteni az ünnepi terítéket.

Melegítem  az ebédet, elkezdjük az evést s megint rosszul döntök, bejön egy ritka telefon és nem tudok ellenállni. Elvonulok a még rendetlenebb gyerekszobába és megbántom vele a kedves Férjet, aki szeretett volna együtt ebédelni velem.

Délután tisztázzuk mindezt, bocsánatot kérek, átélem a megbocsátást, kapok még egy szívet Anna felirattal a szomszéd melléképületének behavazott tetejére is…  meg egy listát, hogy igenis miért jó a házasságunk, cserébe én is írok egyet férjnek.

Megfőzöm a délutáni pudingot, és nagy nehezen nekiindulunk sétálni. Sokáig tart elkészülni, öltöztetem a népet, a nagyok már órák óta várják az udvaron: mikor indulunk már? Közben beáznak, akkor ők is új harisnyát (ja, az nincs, zoknit) húznak, új anorák, másik csizma, stb…

Elhagyjuk az utcánkat és megint szíven talál a gyönyörű tél, tűzdelve pirosarcú, lelkes gyerekekkel, akik rettentően élvezik az egészet. Aztán együtt csúszunk a vasút melletti dombon a szánkóval, nagy sikongatások… hógolyózás –már nem üvegen keresztül. Donát már alszik beburkolva a babakocsiban, mint fióka a fészekben.

Hazafelé jégcsapokra vadászunk és Andris olyan hálás, amiért találtam neki egy hatalmasat, itthon leméri, hány centis s lejegyzi a naplójába.

Nagy meleg fürdő, apró kis elpakolás. Pudingos vacsora az asztalnál. Leoltjuk a villanyt, csak öt kis mécses világít, meg a papírkereszt, amit böjtre kreáltam nekik. Amíg nem ég a villany, csak suttogunk, mind betartják, hát komolyan felemelő… mert amúgy nagyon hangosak tudnak lenni hatan.

Ágybabújás, rendetlenségben, elrakatlan ruhák között, mosatlan edényekkel, teli mosógéppel és szennyestartóval.

Nem érdekel.

Ma éjjel a sötétben is látom kipirult arcukat az esti puszi után.