Adok-kapok

Reggel van. Készülődök a munkába, félig-meddig beletemetkezve a gondolataimba, aztán egyszer csak Anna nagy kiáltással jelzi, hogy a szomszédunk lapátolja a havat a házunk elől…

Mosolygok egyet magamban. Nem vagyok már gyermeki lelkületű, nem tudok mindig felhőtlenül örülni a télnek, hidegnek-hónak-latyaknak (főleg hogy március közepét is elhagytuk, és még hó esik), de a szomszédokkal való téli játékok megszínesítik ezt az évszakot. Az évek alatt, mióta itt lakunk, már-már játék a hó ellapátolása a járdáról…

Ez a móka, kacagás ott kezdődött valamikor 2012-ben, mikor beköltöztünk, és meglátogatott az első hó. Az első saját ház, az első saját járdával… természetes, hogy a házzal együtt a miénk, és a rendben, tisztán tartása hozzánk tartozik. Így hát irány kifelé lapáttal, seprűvel… számomra alap volt, hogy a telekhatár elmosódhat ebben az esetben, és nem megerőltető, ha a szomszédok elől is egy-két métert átvállalok-ez valahol akkor is természetes volt, és a mai napig is az, úgyhogy a ránk szabott telekkönyvi 20 méter szélesség általában 23-24 méter letakarítást jelent alkalmanként.

Persze vannak esetek, amikor jobban rá vagyok hangolódva a lapátolásra, vagy épp „olyanom van”, vagy éppen nem rohanok sehova, így a saját részünk mellett az egyik (vagy mindkét) szomszéd járdáját is letakarítom. Egyszer-kétszer olyan is megesett már az évek során, hogy a szomszédok szomszédjainál is takarítottam, miért is ne alapon.

Tegnap reggel, miközben kinn vártam, míg Bernát úrfi a maga reggeli sebességével óvodába szállítható állapotban megjelenik a kertben, gyorsan megszabadítottam a mi részünket a frissen hullott hópelyhektől. Eljutottam a házunk vonala +2 méterig, Bernát sehol… így hát mentem tovább a sepregetéssel és a seprűvel. Eljutottam a szomszédig, aztán a szomszéd szomszédjáig… valahol félúton előkerült az ifiúr, gondoltam a pár métert már nem hagyom ott. Aztán elindult a nap, irány az óvoda, majd a munkahely.

Ma reggel pedig mintegy „cserébe” megjelent a szomszéd, és átvállalta a lapátolás ránk eső részét… merthogy megint esett egy kis hó, március 20, kedd…

Mai világunkban, amikor mindenkinek ezer dolga van, mindenki rohan mindenfelé, mindenki mindig elfoglalt, különösen jólesik egy kis odafigyelés. Különösen is üdítő lehet egy kis kedvesség a hétköznapi szürkeségben, és egy kis fénysugár visszakapni azt a jót, amit másokkal teszünk. Isten valószínűleg ilyennek teremtett bennünket: jó szándékúnak, kedvesnek, figyelmesnek, de a sok év, évtized, évszázad, évezred alatt egyre távolabb kerültünk Tőle… mennyivel élhetőbb és szebb lenne ez a világ, ha visszatalálnánk Hozzá! Hiszen ha az Ő teremtményei, alkotásai vagyunk, lehet nem lenne rossz, ha földi életünket úgy élnénk, hogy Neki is hagynánk helyet benne… a szívünkben és a mindennapjainkban.