Már egészen nagyfiú lett Andris! Megérti, hogy hozd ide a cipődet, tedd a könyvet a helyére, kérem a lapátot, állj meg a lépcső tetején, add oda apának a mandarint, gyere ide… csak néha direkt az ellenkezőjét csinálja, pl. az utóbbi esetén, főleg, ha sejti, hogy pelenkázás vagy öltöztetés lesz a dologból. De nem hagyom ám magam kijátszani! Nyakon csípem, és jól megcsiklandozom őkelmét, aztán csakazértis felrakom a pelenkázóra- ahol sűrű csodálkozások kíséretében nyugtázza, hogy megint esik a „HÚÚ!”

   Le is megyünk közelebbről ismerkedni ezzel a hideg, fehér, különleges valamivel, mert tavaly ilyenkor még csak csukott szemmel láthatta a babakocsiból, ugyanis mire leértem vele a 2. emeletről, mindig elszundított. Na de idén!!! Minden sétakor muszáj egyszerűen a kezébe kaparintania egy darabkát belőle és olvadásig szorongatni kis mancsában. Amikor már sírva fakad, mert annyira szétfagytak az ujjai, végre sikerül kicsalnom tőle az ázott hódarabot. Persze rögvest nekiindul újat szerezni a helyébe, de résen vagyok, és hipp-hopp, már rajta is a kesztyű! Azám, de addig nyúzza - húzza, míg újra lekerül róla ez az elmésen megszerkesztett ruhadarab és végre újra saját bőrén tapasztalhatja az említett jelenséggel való közvetlen érintkezést.

   Azt nem értem egyébként, hogy miért van az, hogy mindig a pocsolyáknál, ráadásul azok legsárosabb részén sikerül elesnie és nyakig besároznia a frissen kimosott anorákját? Mindegy, már nem is mosom olyan gyakran… egyszerűen csak megszárítom a radiátoron azon sárosan, és legközelebb is feladom rá, nem érdekel, hogy az a sok élőlény (veréb, macska meg varjú), akikkel séta közben összeakadunk, milyen megszégyenítő tekintettel méreget bennünket az udvaron, a gondatlan és igénytelen anyákról való elítélő gondolatokat forgatva fejében. Azért van előnye a tanyasi létnek is.

   Tegnap megtanult ám Andris felkapaszkodni az ágyunkra. Eddig túl magasnak bizonyult számára, s mi biztonságban lustálkodhattunk reggelenként, míg ő körülöttünk sertepertélt. Nos, ezzel megszűntek a kényelmes lustálkodások! Amint feljutott, támadásba lendült a drága, és hol engem, hol apjukat sikerült becserkésznie. Mindketten egyenlő arányban részesülhettünk tehát a 16. fog kibújását követően sem megszűnő intenzív nyálfolyamból. Állítólag jót tesz a bőrnek.

   Néha annyira meglep, milyen erőszakos és követelőző tud lenni egy ilyen apróság! Mostanában éjjel gyakran felsír, valószínűleg a náthájából kifolyólag - s olyankor, ha már hosszabban sír, megjelenek, hogy megnyugtassam. Beszélek hozzá, csitítom, s ha ez nem használ, kénytelen vagyok a jól bevált hátsimogatáshoz folyamodni… amit, ha csak egy másodpercre is felfüggesztek, hát olyan erőszakos hangfoszlányok hagyják el piciny ajkait, hogy bámulatos! Utána eszeveszett sírásba kezd megint, csak hogy kikövetelje magának a neki járó simogatást.

   Etetésnél pedig, ha nem megfelelő a koszt, illetve észrevesz más finomságot az asztalon vagy a környéken, akkor semmi szín alatt sem hajlandó elfogyasztani a neki készített főzeléket, még azután se, ha sikerül megkaparintania a kívánt élelmiszert. Hú, hát rengeteget agyalok azon, vajon hogyan reagáljam le ezeket a helyzeteket és hogyan nevelgessem legmegfelelőbben. Elkényeztetni semmiképp sem szeretnénk. Imádkozunk is bölcsességért sokat!

   A csukott ajtók látványához valamennyire sikerült hozzászoknia (kezdetben nagyon megviselték érzékeny lelkivilágát az ilyen borzasztó jelenségek), mostanság csak akkor sírja el magát, ha valaki eltűnik az ajtó mögött. Amikor fürdeni megyek reggelenként, képes szívet tépő zokogással a fürdőszobaajtó előtt térdepelni egészen a 2 perces gyors zuhanyzási - felöltözési ceremóniám végeztéig, mikor hüppögő - szipogó hangokkal nyugtázza, hogy igen, még életben van anya, csak már nem pizsamában.

   Ádventi gyertyafényes estéink hamar bűvkörükbe kerítették, csillogó szemmel nézegeti a gyertyákat a koszorún, hallgatja és dudorássza a maga módján velünk együtt az énekeket, ha nem túl fáradt és van éppen türelme ennyit egy helyben ücsörögni. A gyertya elfújása rettenetesen lázba hozza, annyira izgatott és boldog lesz tőle, hogy eddig mér egyszer sem sikerült, de nagyon élvezi a lehetőséget.

   Lucáról meg annyit, hogy múltkor arra keltem, hogy el kéne távolítani Andrist magam mellől, mert a hasamat rugdossa. Aztán jöttem rá, hogy Andris a saját ágyában szuszog, így az egyetlen szóba jövő gyanúsított a rugdosásra Luca maradt. Jövő pénteken újra láthatom az ultrahangon, majd hozok Andrisnak képet róla, hátha sikerül végre megértetnem vele, hogy az a nagy pocak kit rejt. Ki tudja, mire 16 hónapos lesz, lehet, már nem egyedül róla szól a világ!