Tartozom már ezzel a bejegyzéssel jó ideje... éjfél múlt, mindhárom csöppség vígan durmol, itt az ideje hát végre gondolatfoszlányaim rendezésének.
Mikor először hallottam otthonoktatásról (mármint jelen korunkban otthon oktatott gyerekekről), jó kis lenézős és mindentjobbantudós reakcióm volt, amolyan megrögzött intézménypárti, pedagógus - féle előítéletekkel fűszerezve. Szerencsétlen gyerek, aki kimarad a szocializációból, meg hogy mennyi minden jótól megfosztják a szülei, túlságosan magukhoz kötik és óvják a gyereküket, milyen nem normális felnőtt lesz az efféle gyerkőcökből, és egyáltalán. Mert a normális út az az iskola, ugyebár?!
Rokonságom révén kapcsolatba kerültem egy kanadai otthonoktató családdal is, ki is akadtam, hogy külföldön mennyi baromságot engedélyeznek, mert ők leginkább az unschooling irányzat hívei. Sajnáltam szegény kislányt, akinek naphosszat nincs más társasága az anyukáján kívül, aztán majd írni - olvasni sem lesz képes 18 évesen...Azért elég érdekes, hogy ezen az alternatíván el sem gondolkodtam egészen kb. másfél évvel ezelőttig, mármint a saját életemre nézve; ja meg hogy pedagógusként ennyire negatív színezete volt számomra a dolognak (tanítói diplomám van és 3 évet tanítottam is, mielőtt sorra jelentkeztek szívem csücskei).Vajon hogy történhetett, hogy egyáltalán nem is hallottam semmi pozitívat otthonoktatásról, sőt nemhogy pozitívat; jóformán SEMMIT sem a 4 év főiskola alatt???! Elképzelésem sincs.Első meghökkenésem itt a neten történt, amikor belebotlottam kilike honlapjába. Valahol, egy teljesen apró kis dologban kitért az otthonoktatásra, vagy még említést sem tett róla, csupán egy apró árulkodó részlet keltette fel a figyelmemet az oldalán, már nem emlékszem, de elhűltem, hogy van ma Magyarországon keresztyén, normálisnak tűnő család, akik ilyesmire vetemednek...
Utánajártam, s igencsak elcsodálkoztam találataim eredményén.
Azon is gondolkodtam, hogy az otthonoktatottak társulata valami titkos, számomra még ismeretlen ok miatt kapcsolatban állhat a Bibliából valami hajózással vagy hasonlóval kapcsolatos igével, mert két oldal is árulkodott ilyesmiről (fiukahjoban.blogspot.com
Virág blogja egyenesen lenyűgözött, főleg, hogy ő nem kisgyerekes már annyira, mint a legtöbb otthonoktatós blogger...
Az eleinte gyanakodva messziről méregető hozzáállásom kezdett átváltani hosszú órákon át tartó éjszakai tobzódásokba a neten, kicsit néha a gyerekeimmel való foglalkozás rovására is, de át kellett esnem ezen az időszakon. Annyi mindent olvastam, hogy zsongott tőle az agyam, és néhány ilyen éjszakai "kalandot" követően alig tudtam összeszedni magam: most akkor mit is gondoljak erről az egészről?
Rájöttem, hogy az otthonoktató családok is ugyanolyanok, mint mi; normálisak többnyire (mint mi, hehe:) , és ami elsőre megdöbbentett: keresztyének nagy számban! Aha, világos már számomra - gondoltam - biztos azok a "túl - óvós - félék", akik kiveszik a világból a gyerekeiket, mert nem bíznak eléggé Istenben, hogy majd ő megtartja őket... pedig ugye Jézus is azért imádkozott, hogy ne legyünk kivéve a világból... ja, meg hát akkor hogy tud a család "világítani" (fénykedni, ha így jobban tetszik, kedves kánaáni nyelvet kedvelő barátaim), a hitével az óvodákban, iskolákban, hogy fognak majd megtérni a hitetlen tanító nénik garmadái (a takarító személyzetről és konyhásnénikről nem is beszélve)? :)
Mikor legnagyobbunk, Andris óvodába íratása tavaly márciusban aktuálissá vált, még igencsak nem tudtam, mi a helyes és számomra követendő út. Jó pár éjszakát végig vívódtam, míg aztán végül beírattuk az utolsó pillanatban, azzal a felkiáltással, hogy attól még nem kell rögtön vinni is szeptemberben... aztán, amikor kiéleződött bennem ez a kérdés, de még nem nagyon szerettem volna mások orrára kötni, min agyalok, de azért már tudtam, hogy a szeptemberi ovizásból nem lesz semmi, úgy válaszoltam: a harmadik, a kis Bernát pont augusztus végére várható, s ezért biztosan érzékeny időszak lesz a két nagyobb számára, szóval nem biztos, hogy tanácsos lenne pont akkor oviztatni hirtelen.
Aztán kezdte Isten egyre személyesebbé tenni számomra ezt a kérdést, s én igyekeztem menekülési útvonalat kigondolni számomra, hogy én miért is nem választom ezt az utat...?
Mert akkor nem mennék vissza tanítani pár év múlva, és ugye a megtérítendő szülők, gyerekek garmadái is kiesnének a képből:) - hát igen, én már csak ilyen térítős vagyok... (na és mi lesz a gyerekeimmel, akik nevelésének felelősségének súlya egyre óriásibb teherként nehezedett rám?)
Anyagiak: ez sosem a legnagyobb gondok közé tartozott nálunk, mármint ha kevés van... de azért mégis...?! (hát nem Isten gondoskodott eddig is rólunk???! Méghozzá mindig igen nagyvonalúan és bőségesebben, mint valaha is álmodtuk volna!)
Lehet ilyet egyáltalán törvényileg? Biztos kiskapuk kellenek hozzá... élénken élt még az emlékeimben egy valóban meglehetősen túl - óvó ismerős család esete, akik kisfiukat egy nagyon távoli városba íratták óvodába, valójában be sem járt a foglalkozásokra, mert tartottak a negatív világi hatásoktól a szülők. Akkor azt gondoltam, ez a törvény kijátszása. Különben meg csak magántanulói státuszban volt a gyerekük (egyébként meg Istennél
minden lehetséges... és pont az előbb említett keresztyén családok
keresnék a törvénybe ütköző megoldásokat?)
HOGY BÍRNÁM? Nem bolondulnék bele a folytonos itthonlétbe? ALKALMAS VAGYOK EGYÁLTALÁN RÁ? ("Boldog ember az, aki az Úrba veti bizodalmát..." ; "Keressétek az Ő országát és igazságát és ráadásul mindez megadatik..."; "Amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős..."; "Ne tartsd bölcsnek önmagadat, féljed az Urat, kerüld a rosszat.."; "Add nekem a szívedet, fiam, és tartsd szemem előtt utaimat..."; "Nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét..." "Bizony, itt van Isten, a mi Istenünk örökkön - örökké, ő vezet minket mindhalálig...")
Végül erre jutottam: csak Istennél csendesül el lelkem, Tőle kapok reménységet.
Ez egyre inkább így van.
Megkaptam ezt a reménységet, s elhívást az otthontanításra. Nem egyedül kell teljesítenem, hanem Ő itt van és lesz velem, velünk.
Azóta világossá vált számomra, hogy én valójában mindig is itthon tanítottam, mióta gyerekeim vannak, (sőt, már előbb is ;), erre lettem kitalálva. Azóta rettenetesen meg vagyok rökönyödve mindig, hogy mennyire előítéletesen és nem átgondoltan beszélnek erről a témáról az orvosi rendelőben, védőnőnél, boltban, utcán, játszótéren, templomban, családban az engem körülvevő emberek... igyekszem is rendesen oszlatni az előítéleteket...
Az a gyanúm, lesz még jó pár harcunk, mire hivatalosan is otthonoktatunk, de Istennel állunk elébe. Mivel a környékünkön (Békés megyében) feltehetően mi vagyunk az egyedüli csodabogarak, akik efféle dologra adják a fejüket, hát nagyon építő és létfontosságú neten és egyéb csatornákon keresztül hozzájutnom mások bátorításához, vélekedéseihez otthonoktatás - témában...
Nagyon köszönöm Istennek, hogy rávilágított minderre, és köszönöm kilikének az indítólökést, Esztinek a RENGETEG jó marathoni posztot az otthonoktatásról, Virágnak, hogy belepillanthattam rajta keresztül, hogyan is van az alsós évek után jövője az otthonoktatásnak, és még számtalan magyar meg angol blogolónak, kommentelőnek, hogy leírták, amit le kellett...
