Nekem aztán van időm magamhoz térni reggelente, mert gyermekeim gondoskodnak róla, hogy az ébredésem ne hirtelen, mindhármuk zajos felkelésével, hanem fokozatosan, kis visszaszunyókálásokkal történjen. Vissza is alhatok közben nyugodtan, olyan, mint mikor a telefon ébresztőjén megnyomom a „szundi”-t... úgyis valamelyikük, aki éppen soros, öt-tíz perccel később folytatja a költögetésemet.

Reggel fél hat: Bernát hetedszer kel fel szopizni az éjjeli hat alkalom után (remélem, ma már kibújik az a fogacska!). Kiveszem a kiságyból, óvatosan közénk rakom, így már hárman fekszünk az ágyban. Még egész szellősen vagyunk. Szoptatás közben visszaalszom.

Háromnegyed hat: arra kelek, hogy Luca furakszik a takaróm alá, harsány „felkeltem” suttogással. Kicsit arrébb igazgatom, hogy Bertit ne nyomja agyon, juttatok neki is a takarómból, éppen visszaaludnék, mikor…

Hat előtt öt perccel: Andris is megjelenik, tudja, hogy neki már csak a lábamnál van hely, felemeli a takarót, otthonosan elhelyezkedik, és már alszik is tovább.

Már nem tudok visszaaludni (kissé kényelmetlen ilyen pózban J), számolgatom magamban a lehetőségeket, hogy esetleg hová férne be még egy-két gyerek, ha lenne, s arra jutok, már csak apa takarója alatt van hely, oda viszont megint 2-3 simán beférne… ja, de közben meg is nőnek, szóval mégiscsak több helyre lenne szükség… mindenképp arra a megállapításra jutok, hogy kellene egy még nagyobb franciaágy. Vajon hol gyártanak XXXL-eset?