"Akiket pedig Isten lelke vezérel..."

Több napi gondolkodás után, mikor végre eljutok ide, hogy összeszedjem gondolataimat, megint tűnődök, hogy írjak-e. Hol van Isten lelke bennem, belőlem? Az éjszaka csöndjében nincs türelmem nyugodtan, higgadtan visszafektetni az álmából felkelőt, ilyen állapotban kicsit furi lenne Istenről, az Ő igéjéről, lelkéről írni... mégis nekikezdek. Mert a hétköznapi élet, a mindennapok történései harc a világgal, de harc magunkkal is. A gonosz kívül és belül is támad, próbál gyengíteni folyamatosan.

Kereshetjük Isten lelkét, és sokszor úgy is érezhetjük, hogy elveszítettük. A fenti ige kettős: ha Isten lelke vezérel, Isten fiai vagyunk, de ha Isten fiai vagyunk, akkor Isten lelke vezérel... erős az összefüggés; egyik nem megy a másik nélkül.

Botrányos volt ez a hét, ami a saját dolgaimat illeti. Nem érzem, hogy Isten lelke vezérelt volna, hogy Neki kedves dolgokat cselekedtem vagy tettem volna, és bármilyen dolgommal Rá tudtam volna mutatni, tudtam az Ő dicsőségére ténykedni. Vajon Isten fia vagyok? S ha igen, milyen? Ha nem, akkor pedig miért nem?
Biztató és bátorító, hogy tudhatjuk, kik vagyunk, honnan jövünk, hová megyünk. Érezhetjük, tudhatjuk a Biblia tükrében, mi a helyes és mi a helytelen, és nem mehetünk el szó nélkül a kegyelem mellett-kegyelem pl., hogy akármennyire is el vagyunk távolodva Istentől és akármilyen rossz hetünk volt is, bármikor mehetünk, visszatérhetünk Hozzá, megvallva dolgainkat, és újrakezdhetjük. Mindig és mindig, újra és újra. Nincs korlát, nincs limit, nincs utolsóelőtti és utolsó lehetőség-csak lehetőség van, de az mindig, földi életünk folyamán. Ilyen az Isten szeretete. S ezzel feltöltekezve vághatunk neki megújult erővel az útnak; Isten lelkének vezetésével... hogy Isten fiai legyünk, lehessünk, és így próbáljunk meg az Ő kedvében járni, világosságban, Őrá mutatva, ezzel is szolgálva Őt.
"Akiket pedig Isten lelke vezérel, azok Istennek fiai..." - Római levél 8. fejezet 14. vers.
Áldott hétvégét kívánunk mindenkinek!