Mindenkiben él egy valamilyen kép Istenről, hogy Ő ilyen vagy olyan, időnként azonban valóságosan meghökkentő… ugyan ha magunkat ismerjük, meglepődnünk sem kellene, hiszen Isten az embert saját képmására teremtette, így elméletileg valamilyen szinten Őt tükrözzük. Mégis kikerekedik a szemünk, ha ez az Isten teljesen emberinek mutatkozik számunkra…

     Ha azzal kezdeném, hogy Istent humorosnak tartom, valószínűleg sokan már itt megdöbbennének. Talán nem fér bele a némelyek képzetei szerint szerető és/vagy bosszúálló istenképbe, hogy ez az Isten esetleg humoros is legyen… vagy szeret, vagy kegyetlen, de hogy ennyire hétköznapi és ilyen tekintetben (is) meglepő legyen, az talán sok. Mégis merem azt gondolni, hogy ez az Isten néha tényleg valóban teljesen emberi-még a leghétköznapibb dolgokban is.

     Nemrégiben volt alkalmam újra megtapasztalni Istennek ezt az oldalát is.

     Munkahelyen február elején benn voltunk egy oktatáson, ami elvileg arról kellett volna szóljon, hogy az ismereteinket mélyítsük, és a gyakorlatban aktívabban alkalmazzuk. Ehelyett eleinte a munkáltatóval szembeni sérelmek kerültek felszínre, végül szűkült a kör, és a munkatársakkal kapcsolatos nehézmények kerültek a középpontba… persze mivel újonc vagyok, nem éreztem magaménak a témát, illetve nem is nagyon kívántam részt venni benne. Szinte végig az ablakon bámultam kifelé, és azon gondolkodtam, minek is kell itt lennem, miért kell ez az egész… az „oktatás” fárasztóbb volt, mint maga a munka, semmi értelmét nem láttam.

     Egy ponton viszont kezdett rendkívül érdekes lenni az egész. Az egyik munkatárs, aki közvetlenül előttem ült, és akivel csak egy műszakot dolgoztam együtt (éjszaka, és ráadásul pont influenza előtt), az én munkahelyi szerencsétlenkedéseimet kezdte el ecsetelni a többieknek. Szegény nem ismert meg, hogy ott ülök mögötte civilben… csak néztem ki a fejemből, és azon gondolkodtam, hogy ez most tényleg igaz, vagy csak álmodom? Amikor már eljutott a tudatomig, hogy ez most valóban megtörténik, azon gondolkodtam, hogy mit is csináljak… hallgassak bölcsen és nyeljek, vagy álljak fel, szóljak rá, hogy helló, rólam beszélsz, ezzel egyrészt védjem meg magam, másrészt alázzam meg szerencsétlent a többiek előtt? Végül „nem lehet igaz, hogy ez tényleg megtörténik velem” gondolattal néztem ki tovább az ablakon.

     Ezek után ismét a munkáltatóval kapcsolatos sérelmek hangzottak el. Közben néztem, milyen szépen süt a nap, az emberek hogyan mászkálnak fel-alá az utcán, és arra gondoltam, mennyivel több értelme lenne kinn dolgozni ahelyett, hogy feleslegesen benn ülök egy teremben, miközben a sok okosság bomlasztja az elmémet. Fél óráig ment ez így nagyjából nyugalomban, majd utána kollégám ismét nekiállt engem szapulni - még mindig nem jött rá, hogy én ülök mögötte. Nem tudtam elhinni, hogy megint ugyanez megtörténik… nyilván annyira el volt keseredve miattam az ember, hogy kevés volt neki az előző kör a kibeszélésemre… kicsit kiszínezte, tett hozzá nem valós dolgokat, túlzásokat is, de már csak nevetni tudtam az egészen.

     Emberem tisztában volt azzal, hol lakok. A második kör végén óvatosan, gyanakodva hátrafordult, és megkérdezte, honnan jöttem. Én voltam az egyetlen újonc a társaságból… vagy leesett neki a dolog, vagy nem…

     Mióta igyekszem Isten útjain járni, Őt megismerni, úgy vélem, nincsenek véletlenek. Minden történik valamiért… és nem biztos, hogy mindennek meglátjuk az értelmét, vagy legalábbis azonnal. A munkámat lényegében nem segítette ez a nap, bár érdekes volt egy kicsit kívülről megtapasztalni, némelyek milyennek látnak. Tény, hogy sok kellemetlen helyzet adódott már a munkavégzésem során, főleg az első hónapokban - írhatnám, hogy bizony sokszor meglehetősen ügyetlen voltam... viszont visszatekintve még inkább úgy látom, hogy ez az egész helyzet szinte hihetetlen és vicces is egyben-amiből csak az következhet, hogy Istennek igenis van humora.

     Mennyivel másabb lett volna ennek az egésznek a lecsengése, ha hirtelen felpattanok, és igyekszem megvédeni magam… valószínűleg az mindenki számára igen kellemetlen lett volna, de a kollégának biztosan. Mindenesetre elég szomorú, hogy egyetlen közös műszak alapján ennyire le tudják írni az embert, és ahelyett, hogy négyszemközt megbeszélnénk a dolgokat, simán kiteregetjük másoknak. Ez mindannyiunk számára intő példa és tanulság is lehet egyben.