Könyv: A kis sánta Walter

     Általában van némi elképzelésünk arról, hogy Isten milyen; hogyan cselekszik (vagy nem cselekszik): Ő majd ezt teszi, azt teszi, itt van, ott van, lehetnek kimondatlan elvárásaink Vele szemben, és sokszor elfelejtjük, hogy Ő nem emberként „működik”, hanem próbálunk a magunk eszével, gondolkodásmódjával meghatározni egy istenképet, és ehhez az általunk megfogalmazott, meghatározott istenképhez ragaszkodunk sokáig.

     Októberben adott volt a lehetőség, hogy elmenjünk egy őszi csendesnapra. Egy ilyen hely, alkalom, nap arról szól, hogy összegyűlnek a Jézusban hívők az ország minden szegletéből, egy meghatározott bibliai ige vagy történet kapcsán hallgatjuk Isten igéjét, és egy kicsit jobban megismerhetjük Őt a Biblián keresztül. Vágytunk is rá, hogy hozzánk hasonló keresztyén emberekkel legyünk együtt, hogy tudjuk erősíteni, építeni egymást, illetve meg tudjuk osztani egymással megtapasztalásainkat, így különös öröm volt számunkra, hogy helyben volt az alkalom, nem kellett utazgatni emiatt. Keressük az ilyen lehetőségeket, de akármennyire is igényünk lenne rá, nagyon ritkán tudunk eljutni ilyen közösségbe a saját gyülekezetünkön kívül, hiszen már alapból nem egyszerű (bár nem lehetetlen) felpakolni az egész családot és tömegközlekedni, emellett pedig időben, még délelőtt oda is érni bárhova.

     Én is próbáltam készíteni magam, hogy sokat fogok épülni, sok érdekes gondolatot fogok hallani, sok emberrel tudok majd beszélgetni, és Istenhez is kicsit közelebb tudok majd kerülni, jobban meg fogom ismerni Őt. Szépen elképzeltem ezt, illetve hogy Isten majd így fog valamit mutatni nekem, így fog erősíteni, bátorítani – aztán végül nem így lett. Egy dolog az én elképzelésem, egy másik pedig maga Isten és az Ő útjai, módszerei… ugyan nem volt rossz a nap, lehetett épülni a tanításokból, a beszélgetésekből, azonban számomra az ott töltött időnél nagyobb hatású volt egy onnan elhozott ingyenes vékony kis könyvecske, aminek hatására sikerült egy kicsit lelkileg összetörnöm. Úgy gondoltam, a csendesnapon közvetlenül fogok épülni, a valóságban pedig közvetve, a könyv olvasása kapcsán történt mindez…

Isten ilyen… elképzeljük, és közben teljesen más.

     A könyv szerzője, N. I. Szalov-Asztahov Oroszországban missziós tevékenység keretében hirdette Isten szeretetét, kegyelmét a polgárháborús időszakban sok nehézség, szenvedés, üldöztetés közepette. Könyve ilyen háttérrel, megtörtént események alapján íródott.

     A kis sánta Walter igazi vadóc volt a lehetőségeihez képest. Szülei nemkívánatosnak tartották, így egy keresztény árvaházba került, ahol ugyan szerető, befogadó, elfogadó légkör vette körül, azonban sorsa miatt ösztönösen lázadt minden jó ellen. Nehezen kezelhető, bajkeverő gyerek volt, akiről látszólag lepergett minden pozitív próbálkozás, bár Isten már munkálkodott rajta, benne…

     Ettől függetlenül az árvaház élete jól ment, hiszen Isten áldása volt rajta. Szeretet, békesség, elfogadás uralkodott, mindenki jól érezte magát, mint egy szerető nagy családban. A nevelőszülők Isten vezetésével nevelgették, szeretgették a gyerekeket, a gyerekek pedig ragaszkodtak Istenhez, hiszen megtapasztalták, hogy Isten jó, és Neki mindenkire gondja van, mindenkit szeret és nem válogat. Nem kell megfelelni, nincsenek elvárások, hiszen Ő mindenkit ugyanúgy szeret. Még Waltert is, aki folyton azon gondolkodik és munkálkodik, hogyan tegyen keresztbe rosszalkodásaival.

     Ez a rózsaszín álomkép azonban valami szabálytalan kaotikus katyvasszá alakul, ami ott kezdődik, hogy a kommunizmus nem tűri meg Istent maga mellett. A keresztény szellemiségű vezetőket a központi hatalom idegen, lélektelen, kommunista vezetőkre cseréli, akiknek elsődleges célja minden Istennel kapcsolatos gondolat, gyakorlat, tevékenység megszüntetésére és eltiprására irányul. A szabályok, az erkölcs, a fegyelem meglazul, a káosz ezzel arányosan elszabadul… ebben a forrongó közegben a kis Walter ráeszmél, hogy korábban ugyan utált minden jót, de annál a rossznál, ami most következett, még a keresztény vezetés, szellemiség is jobb volt, ahol legalább szerették és foglalkoztak vele. Isten megérintette, összetörte és megedzette. Ő lett az árvaházi gyerekek vezetője, akik közül egyre többen követték, látva megváltozott életét. Egyre több árvaházi gyerek éhezett újra Istenre, az Ő szeretetére, elfogadó kegyelmére, amit a kommunista vezetés különböző szankciókkal próbált megakadályozni… lényegében sikertelenül, hiszen a folyamatos szenvedések, üldöztetések ellenére az árvaházi gyerekek megerősödtek Istenben, és ugyan sokan a szenvedések miatt haltak meg, de Istenhez kerültek életük végén.

     A kommunizmus elvégezte és végzi ma is munkáját. Míg korábban az emberek számára nem volt kérdés Isten létezése, ma már istentelenül élünk. Míg korábban egy élhető, szerethető világban éltünk, ma már egyre több a gonoszság, a konfliktus, az üldöztetés, az embertelenség. Ezzel szemben azonban még mindig vannak, akik Jézust, Isten Fiát próbálják követni, megélve, megvalósítva életükben a szeretetet, a megbocsátást, az elfogadást.

     Ami engem is összetört, az a kommunizmus rombolásának leírása és az, hogy kisgyerekek halnak meg Jézusért. Miközben ma országunkban már ebből a szempontból nyugodt életünk van és gyakorolhatjuk hitünket, a környezetünkben folyamatosan látjuk és tapasztaljuk a rombolást, a pusztítást, istentelenséget, ami elszomorít és elkeserít.

Vajon mit tudok én tenni? Mit tehetnék mindezek ellen? Mit tehetnék én Jézusért? És mit tehetnék érted, kedves olvasóm???