Nagyon régen vettem rá magam, hogy írjak… bármiről…  a gyerekeinkről… Részben azért, mert ÉLEM a hétköznapokat, ünnepeket velük, másrészt meg mert nem biztos, hogy ország-világ elé szeretnék tárni mindent…

Mégis megpróbálom megkeresni magamban a határmezsgyét, aminek mentén még írhatok, mert nem arról van szó, hogy nincs mit. Csak arról, hogy nagyon érzem mostanában: ezt bölcsen érdemes csak tenni. Nem csak magamról írok ugyanis, hanem a gyerekeimről...

Hat gyerek, hat kis kibontakozásban lévő világ… mindőjük szerethető, csodálnivaló egyedi teremtménye Istennek, kis időre ránk bízva, hogy nevelgessük ezt a kicsiny nyájat. Meghökkentően nagy felelősség, de ezen gondolkodni sem érünk rá, talán nem is kell. Csak élni a pillanatokat, perceket, órákat velük együtt és gyönyörködni bennük, ahogy nyiladozik a kis értelmük, bontakozik személyiségük.

Az iskolakezdés is lehetőséget adott, hogy megismerhessük őket jobban, és bizony volt okunk csodálkozni. 6 év otthonoktatás után belekényszerültünk a közoktatásba a törvénymódosítás miatt (mely kivette az iskolaigazgatók kezéből a magántanulóságról való döntést). Volt egy évünk feldolgozni mindezt, a gyerekeket felkészíteni lelkileg az iskolai életre – már ami rajtunk múlt – aztán a családi összezártságot felváltotta a nagy váltás: szeptembertől négy iskolásunk lett és egy óvodásunk.

 Andrisunk hatodikban lépte először át az iskola kapuit (nem vizsgázni csupán, mint eddig, s ő még óvodába sem járt). Luca a negyediket kezdte meg (másfél év óvodás tapasztalattal a háta mögött), Bernát másodikos (egy év óvodával), Zselyke pedig elsős lett (másfél év ovi után közvetlenül). Alma, mivel betöltötte az ötöt, oviba került (előtte csak itthon volt). Donát (3 és fél éves) pedig nagy nehezen megkapta jövő szeptemberig a felmentést az óvodába járás alól.

Isten felülírta most is az előzetes elképzeléseimet, mert meglepően fokozatosan kerültek intézménybe gyerekeink. Egy apróbb baleset történt Zselykével, aztán beteg lett, emiatt ő két héttel később kezdett, Alma néhány nap után elkapta a betegséget, aztán a többiek is, úgyhogy hamarosan újra itthon tanultak mind… :-) Nosztalgiázásunk másfél hetét követően aztán kezdett kialakulni a rendszer, melynek egyik legnagyobb kihívása számomra a logisztika (ki mikor kivel hova). Iskolabuszt igényelhettük az elsős-másodikosunknak, a többiek szállítását nekünk kell megoldanunk. Meglehetősen változatos reggelek alakultak így ki, melyeket bonyolít az a helyzet, ha egy (2-3…) gyerek beteg például… délután pedig, hogy egyik itt, másik amott végez (összesen városon belül négy különböző színhelyen), s mivel még autóval hordjuk haza őket, csak a nagyobbak mennek olykor biciklivel, ez nem igazán egyszerű. Igyekszünk helytállni, megfelelni, átlátni, de óóó, milyen egyszerű is volt itthon 6 gyerekkel…!

A beilleszkedés az osztályokba különbözőképp történt. Van, akinek elejétől nagyon könnyen ment, sőt, napközis szeretne lenni (pedig azt hittem, neki megy majd legdöcögősebben), más meg még most sem jár iskolabusszal, mert szüksége van a támogatásunkra, míg az iskola bejárati ajtajáig elér, mert nagyon szorongó (holott ő mozgott legotthonosabban annakelőtte az ovis csoportban a gyerekeink közül). Egyikőjük rossz osztályközösségbe csöppent, eleinte szigorúságáról hírhedt tanárnénivel, aki mégis valahogy az első pillanatban belopta magát lányunk szívébe. Legnagyobbunk pedig legfiatalabb a közösségben, ami szerintünk javára válik, hiszen idehaza ő csak pofonokat adott, kapni még nem volt szerencséje (jó értelemben véve ;) ).Egyik középső kis „szendvics”-gyerekünk pedig szárnyal, mert ő meg a legnagyobb, legokosabb, legerősebb, leglegleg az osztályában, s ez nagyon kellett az önbizalmának.

A tanárokkal is többnyire pozitív tapasztalataink vannak. Nagyfokú rugalmasságot, szeretetet érzünk irányukból és ez sokat segít, hogy hálásan tekinthessünk iskolánkra valamint az ezzel járó lehetőségekre.

A logisztikán túl arra a nehézségre számítottam még, hogy majd egyszerre öten ötfelől mondják, kivel mi történt az iskolában, aztán idehaza csak győzzem valahogy lereagálni… nos, ez sem igazán így működik, mivel általában egyelőre nem egyszerre érkeznek haza. Ha résen vagyok  (és kipihent, békés, türelmes lelkiállapotban), akkor van idő játszani, foglalkozni Donáttal délelőtt (”hóchóc katona, csipcsipcsóka”) meg én vagyok a tyúkanyó, ő  a kiscsibe és egész nap tyúkul beszélgetünk söprés, főzés, teregetés közben huncutul összekacsintva…  Így ő már tele lesz szeretettel és örül a hazatérő nagy tesóknak. (Ha nem vagyok épp harmóniában magammal, nos, akkor ez elmarad…)

Almáért sokszor sétálva megyünk Donáttal az oviba ebéd után, kijön a kapun, eleinte titokzatosan, szótlanul mosolyog, néhány perces hatásszünet után közli, hogy csak otthon árulja el, mi volt az ebéd…  persze mire hazaérünk, megtudom, hogy Jucika otthagyta a répát a levesből és Lacika meglökte Pistikét a homokozónál és Mancikával babáztak. Meg hogy képzeljem, látta, hogy egy dadus néni dohányzik!

Utána mese, alvás a két kicsinek, eközben jön Andris, mesél a verekedős Gézáról, meg hogy Konrád érintőképernyős okostelefont fog kapni, de amúgy van háromszázezer forintja otthon, szerintem ez igaz lehet…????-  Visszakérdezek: ez az a Konrád, akinek az anyja alkoholista? Aha…-  hát akkor nagyon biztos… --hogy hazudik megint…  :-) - meg hogy körzővel megint szurkálta a pad alatt hittanórán és emiatt nem tudott odafigyelni a tanárra. Elveszett a maszk és az ablakon mászott be furulyaórára.. . stb stb. Végül nekiáll tanulni nagy nehezen.

Később Berci és Zselyke az autóban versengve: Vince megtanított tankot rajzolni—Franciskát megkínáltam aszalt szilvával---130 cm-t  ugrottam—otthagytam a játékcicámat… -anya, nem tudnál uzsira valami laktatóbbat adni, mert a többiek fornettit meg ropit meg rágót szoktak vinni... vagy gabonagolyót, mint múltkor, mert Bélának az nagyon ízlett... Ez a vetélkedés kisebb megszakításokkal el is tart hazáig…

 Luca két napon négykor végez, frusztráltan és rossz hangulatban, mert még házi feladat is sok van, nekiáll azonnal, hozzá sem lehet szólni… este hatkor ráförmedek, hogy uzsgyi egy habos kádba, mert elég ebből, inkább megírom én. Mikor felfrissülve, kisimulva kilép a fürdőszobából, akkor kezd bele, mutatja az ellenőrzőjét, alá kell írni huszonhárom ötöst meg harminc csillagos ötöst, a piros pontokat még nem számolta össze Kati néni…  összepuszilgatom, de azért miheztartás végett közlöm:  hozhatna már egy egyest, igazán, vagy legalább kettest, ez így elég egyhangú, folyton ugyanazt aláírni, megérthetné… mire félig komolyan rámnéz, gondterhelt hangon közli, hogy „nem megy, akárhogy próbálom”. Kiegyezünk végül egy fekete pontban, határidő: péntek.

Este alvás előtt azért kiderül, hogy a sok ötös nem minden, merthogy megint csúfolták a Nikit és lelkifurdalása van, mert ő nem tudta megvédeni, félt, hogy őt is bántják…  megnyugtatom, hogy nem neki kell megoldani a világ összes gondját, imádkozunk ezért a szerencsétlen Nikiért, akinek meghalt a nagymamája, aki eddig nevelte.

Mire mindenki ágyban, s én is surrannék a helyemre, egyszer csak suttogó hangot hallok a gyerekszoba sötét csendjében: ideülsz mellém kicsit…? A legnagyobb…  bevallja, hogy fél Jocótól, mert ő a legerősebb és azt mondta, csak azért nem verte még meg, mert új az osztályban…  ezt is megbeszéljük, megimádkozzuk, aztán végre csend…  egészen reggelig, amikor öltözködés közben is Jolánkáról megy az eszmecsere, akit meg kéne hívni játszani, de a vírushelyzet miatt nem engedi az anyukája, Piri néni vécépapírgurigát kért, letekerhetem..? És elveszett a tornacipőm párja.

Szóval sosem ér véget ez már, úgy tűnik, meghallgatni és lereagálni mindig lesz mit. Eddig is volt mit, csak nem ennyit… :-)

Eddig is gondoltam, mennyire fontos, hogy én rendben legyek lelkileg…  de most még inkább az, hogy győzni tudjam szeretettel, türelemmel meghallgatni ezt a sok rám ömlesztett információt, problémát, örömöt, bánatot, kérdést… Akadna azért idő elcsendesedésre is (hajnalonta) és ha nem szippant be  a sok tennivaló vagy az internet, akkor van, hogy egészen estig elegendő a munícióm…

Egy év szükségeltetett hozzá, hogy elengedhessem őket és most úgy látom, nagyon jó, hogy így alakult. Gyönyörködöm abban, hogy Isten hogyan alakítja életüket, szövi a szálakat, hogy Ő gondoskodott rólunk, mikor itthon tanultunk, s Ő van velünk ebben az iskolás helyzetben is.

Ő vezet, óv, szeret – tanárokon, helyzeteken keresztül, amelyekre eddig nem volt kilátásunk. És ezt nagyon köszönöm neki.

Jó volt az az öt (aktívan 6) iskolamentes esztendő is, de úgy látom, a lényeg nem változott: ha Ő velünk, akkor minden helyzetben megtalálhatjuk, ami előbbre visz és Őtőle van.

Nekem nehéz volt átélnem mindezt, beérnem erre a helyzetre, de erre is kaptam elegendő időt.

Félelemmel engedtem el őket az iskolába, első nap végig jobban izgultam, mint a gyerekeim, ám kellemesen csalódtam, mikor hazaérve jót hallottam és láthattam, hogy jó helyen vannak. Köszönöm Neked, Istenem, ezt az iskolát, a tanárokat, barátokat, és hogy velünk vagy mindezek közepette is!