Anyátlanul

41 nap. Összességében ennyit volt külön a család Anyától az év elején; végül fáradtan, de annál boldogabban tért haza az új kis családtaggal...

Utólag tényleg hihetetlen az a rengeteg csoda, gondviselés, megtapasztalás, amin átmentünk ezen időszak alatt. Itt voltunk egyedül a gyerekekkel, egyik nap jött a másik után, és igyekeztünk minden napot túlélni-hiszen nem könnyű egyedül itthon lenni ennyi gyerekkel. Amikor még benne voltunk, nem esett le, mennyire nem hétköznapi a helyzet, így utólag már hihetetlen, hogy ilyen időszakon is túl vagyunk...

Amikor kezdett körvonalazódni, mi várható, fejben elterveztem, hogy írok minden nap egy kicsit, egy kisebb naplót, hogy ne vesszen el semmi információ, semmi emlék, és minden megmaradjon későbbre. Aztán már az első nap látszott, hogy nem lesz belőle semmi... egyszerűen megvalósíthatatlan volt az ötlet. És az Anya nélkül töltött hetekben muszáj volt leadni az igényekből, nem volt értelme megkövetelni dolgokat, mert se időnk, se energiánk nem volt semmire-szó szerint a túlélésre hajtottunk: evés-ivás-fürdés-pihenés. Ebből a négyesből kisebb ünnep volt, ha nekem is megvolt mind...

Csodálatos volt megtapasztalni Isten gondviselését a körülöttünk élők által. Voltak, akik 40km-t utaztak hozzánk csak azért, hogy ránk főzzenek. Voltak, akik elvitték egy-egy délelőttre/délutánra a gyerekek egy részét, hogy egy kicsit könnyebb legyen. Volt, aki bevásárolt nekünk a szomszéd városban, és volt, aki elvitte két hétre a nagyobbakat... rengeteg segítséget kaptunk, és egy kicsit megerősített abban, hogy valójában tökre jó helyen vagyunk. Nem véletlen, hogy pont itt... és megerősített abban is, hogy Isten sose hagy magunkra; akkor is velünk van, ha Anya éppen távol van, és egy nehéz időszakot kell átvészelnünk. S ebben partner volt a munkahelyem is, ami önmagában egy kisebb csoda... mindig hallgatom, hogy ki kellene lépnem a közmunkából, és normális munkahelyet keresni. Én is szeretnék kilépni... de valószínűleg nem tudtam volna megtartani semmilyen állást úgy, hogy bocs, majd jövök valamikor. S valószínű ennyi gyerek mellett amúgy sem lehet megtartani egy normális állást.

Nehéz időszak volt önmagában már azért is, mert nem tudtuk, meddig fog tartani. Az utolsó hetek már gyorsabban teltek, mikor már körvonalazódott a vége, de addig bizonytalan volt minden... fárasztó volt ennyifelé figyelni, hogy mindenki rendben legyen, el legyen látva, és tényleg mindig történt valami, úgyhogy a magam kis dolgaira abszolút nem jutott idő. Szerintem fogytam is... nehéz volt kilogisztikázni, mikor és hogyan tudunk eljutni a boltba, oviba, vagy akár csak az utcába is, tojásért. Mindenesetre vidám volt olykor-olykor felkapni az öt kis lurkót és végigjárni a boltokat... :) Fejben is eléggé fárasztó volt tudni, átlátni, ki mikor miért hogyan mettől és meddig, kezdve a tiszta pelenkákon át az evésen-iváson keresztül a fürdésig.

Utólag visszatekintve egy csodálatos időszak volt, persze ott benne nem ezt éreztem. De nagyon ügyesek voltak a gyerekek, volt, hogy két napig rájuk se kellett szólni, olyan jól elvoltak... átérezték talán a helyzet komolyságát, és igyekeztek kicsit visszafogni magukat, nem tudom. Mindenesetre sokkal rosszabbra számítottam. Közelebb is kerültünk egymáshoz, sokat beszélgettünk, játszottunk, olvasgattunk, teljesen ráhangolódtunk egymásra. Egységben voltunk... és ez alapjaiban meghatározott minket.

Szóval ügyes gyerkőceink vannak, és a maguk módján segítettek túljutni ezen az időszakon. Isten áldása, gondviselése is folyamatosan érezhető volt... az ajándék, a jutalom pedig maga a hazatért Anya a kisbabával, hogy rendben vannak, és a kezdeti fáradtság után mostanra már talán visszarázódtunk a mindennapokba.