25 éve...
... nagyon elegem lett. Mindenből és mindenkiből. Nem akartam én semmit - csak azt nem, ami addig volt. Nem érdekelt semmi és senki, sőt igazából magam sem. Útra keltem, és nem gondolkodtam semmin...
Emlékszem, 500 forint volt nálam és egy konzerv az iskolatáskámban (akkoriban persze más árak voltak, de abban az időben se volt az elég semmire)... este még találkoztam az ismerősökkel, utána pedig eltűntem. De úgy tényleg. Senkinek sem szóltam, hogy elég volt, hogy besokalltam és viszlát. Nem akartam meghalni, de nem akartam tovább abban élni, amiben voltam. Felszálltam az esztergomi vonatra - és két hétig, míg meg nem fogtak a rendőrök a lakóhelyemtől 130 kilométerre, senki sem tudott rólam. A továbbiakat nem gondoltam túl: nem vittem magammal szinte semmit, és nem foglalkoztatott az, hogy mi lesz majd, ha...?
Esztergomból a sikertelen éjszakai hajléktalankodás után tovább utaztam egy nagyobb városba, ahol leltem egy "befogadó" lépcsőházat: ki tudtam nyitni az ajtót, így az egyik emeleti lépcsőfordulóban táboroztam le - ott fejeződött be a 14 napos szabadságom is. Életem abból állt, hogy minden nap reggeltől estig a vasútállomáson melegedtem, utána pedig a lépcsőházban pihentem a kis vackomon. Nem volt célom, nem gondolkodtam a jövőn - csak szerettem volna kiszabadulni abból a helyzetből, ami akkor az életem akart lenni. Szerettem volna többet, jobbat, mást...
Ha azon gondolkodom, vajon mi vezetett el odáig, hogy elszökjek otthonról... talán az otthoni feszélyezett légkör. A szeretet hiánya. A meg nem értés. A félelem. És hogy lényegében nem volt senkim, akire számíthatok... valószínűleg ezek azok a tényezők, amik így együttesen azt erősítették bennem, hogy lépnem kell. Változtatnom kell. Változás kell. Akármi legyen is az... (hogy elértem-e a változást, az a történet szempontjából lényegtelen - de egyébként közvetlenül nem igazán, mert az eset után sokkal keményebben lettem fogva, a szükségleteim ugyanúgy nem lettek pótolva. A hosszabb távú következménye az volt, hogy fél év múlva egy kollégiumba menekültem, ahol bizonyos szempontból új élet várt rám - az otthoni légkörtől való elmenekülés, félig-meddig saját lábra állás --- és a korrektség kedvéért megjegyzem azt is, az illegális falfestészet is itt, ekkor kezdődött).
Nagyon sokan vagyunk, lehetünk ilyen helyzetben... nem érezzük a szeretetet. Nem érezzük a törődést. Nem érezzük, hogy tartozunk valahova. Nem érezzük az elfogadást, és lényegében semmi pozitívat. Úgy érezzük, nem tartozunk semmihez és senkihez. Nincsenek céljaink. Nincsenek elképzeléseink. Nincs jövőképünk... és minden csak rossz. És nem akarjuk ezt. Mást akarunk, többet, jobbat, értelmeset. És nem tudjuk, hova, merre induljunk, mit tegyünk, mit tehetünk.
Megértem. Átérzem. Tudom, hiszen én is benne voltam. Csak az én történetemből egy valami - akkor -kimaradt. Pontosabban egy Valaki. Ez az egy Valaki pedig mindenkit szeret. Mindenkire figyel. Mindenkit számon tart, és mindenki számára megoldása van. És mindenki fordulhat Hozzá. Ő pedig nem más, mint - Isten. Bármilyen furcsán hangzik is, Ő tényleg ilyen. Honnan tudom, tudhatom...? Abban a két hétben: nem loptak/raboltak el, nem vertek meg, nem tűntem el végleg, örökre. Mi ez, ha nem szeretet, kegyelem...???
És mi is ennek a bejegyzésnek az apropója pont most? Azon kívül, hogy szinte napra pontosan 25 éve szöktem el otthonról... az élet furcsa néha. Mostanában abban a városban járok napi szinten munkába, ahová elszöktem... ott megyek el busszal a bizonyos ház előtt... ott dolgoztam nemrég, ahol melegedtem a váróteremben...
Azóta, az eltelt idő óta megtanultam, megtapasztaltam, hogy van Isten. Ő létezik. Szeret, vigyáz ránk, gondot visel rólunk. Máskülönben nem lennék, nem lehetnék itt, nem lennék olyan eltűnt, aki megkerült. Elveszett, eltűnt lennék, s valószínűleg már nem élnék. És azóta azt is tudhatom, hogy nincs olyan helyzet, amire Isten ne tudna megoldást nyújtani - mindannyiunk számára. Bárki fordulhat Hozzá hittel, bizalommal - hiszen mindig van remény...!
Korábbi írás a szökésről...:
