Harsány suttogást hallok a háttérből: „NE ÉBRESSZÜK FEL, HANEM ÍRJUNK NEKI LEVELET! MARADJATOK CSÖNDBEN!” (Donát egyelőre még nem tanult meg halkan beszélni)…apró neszezés hallatszik, próbálom kinyitni a szemem. Harmadik kísérletre sikerül. Ott állnak felöltözve mind a hatan körülöttem, lélegzetvisszafojtva figyelik, ahogy megmozdulok.

A legnagyobb, a gimis már cipőjét húzza, kezében a táskája, asztalon a levele: „Kedves Anya! Köszönöm a sok finom uzsonnát, legyen szép napod, elmentem a busszal, puszi: András”, és már lép is ki az ajtón sietve a fél heteshez. Ő keltette fel a többieket is, akik hang nélkül felöltöztek, beágyaztak, asztalhoz ültek reggelizni, míg én a nappaliban, tőlük fél méterre mély álomba zuhanva feküdtem.

Végre magamhoz térek és összeáll a kép: hétfő reggel van és én elaludtam… a két kisebbel kicsit hosszú volt az éjszaka: hol Berta sivította, hogy „anya, tágíteee…?” ( ="anya, segítesz?" pl. inni vagy ilyesmi) összesen vagy 6-szor az éj folyamán- utána meg Jankának jutott eszébe, hogy némi tejkiegészítés jól jönne az esti vacsit követően. Aztán meg csak úgy, hogy hozzám bújhasson, mert úgy kényelmesebb valamiért neki a szundikálás, meg még ki tudja hány betakargatós fiú- és lányszobás köröm volt aznap éjjel (a két szokásos kitakarózó Alma és Donát)… Így hát hajnali 5-kor sikerült alaposabban álomba merülnöm végre. Rémlik, hogy a telefonomon beállítottam az ébresztőt - de úgy látszik, olyan fáradt voltam, hogy nem mentettem el… 

Peti már hajnalban dolgozni ment, így hat iskolásunk felébresztése, nyüstölése: „ki az ágyból, igyekezzünk”, reggeliztetése, indítása az én feladatom lett volna.

Elcsodálkozom: már ilyen nagyok, hogy nélkülem is megy minden, mint a karikacsapás…? Azért ez nem semmi: most már csak öten, de ott ülnek és csendben reggeliznek. Meg is dicsérem a bandát, és miközben Alma haját fésülöm, elégtétellel nyugtázom, hogy azért még szükség van rám olykor, hiszen az elsős Donát a pizsamájára vette fel az este előkészített ruháit, s ha nem ébredtem volna fel, így ment volna iskolába…

„De este úgyis fel kell majd venni, minek vegyem most le…? –duzzog a már óvodából elballagott kis diák… De azért már húzza is le ruhája alól a pizsijét, beteszi az ágyába, hadd pihenje ki az éjszakai fáradalmakat az éjjeli ruhadarab. Nagy nehezen magára rángat egy rendes alsót- én meg derülök magamban, mi lett volna, ha tesiórára átöltözéskor kiderül, hogy a nadrágja alatt pusztán a pizsama van, semmi egyéb… :D

Közben Berta is felébredt: „Anyaaaa, tágíte kii?”, igen, kiveszem a kiságyból, felöltöztetem, s ő is csatlakozik a reggeliző társasághoz. Gyorsan felkapkodom magamra a ruhámat. Az időközben vígan ébredező, csupamosoly, gőgicsélő Jankát átteszem a babakocsiba, már kapja is az uzsiját, kulacsát, táskáját, cipőjét, ételhordóját mindenki, s irány a busz.

Libasorban kaptatunk fel a domboldalon a megállóba. Nézem a kis csapatot: mint a teknősbékák, vonulnak, lóbálva kezükben a tornazsákjaikat… Alma és Zselyke valószínűtlenül vékonyka, hosszú lába érdekes ellentétet képez a hatalmas, degeszre pakolt iskolatáskájukkal. Donát Berci kezét fogja, gyengéden és kedvesen irányítgatja az újdonsült nebulót, mert itt nincs járda, meglehetősen veszélyes az út szélén közlekednünk, és rá még nagyon oda kell figyelni.

 Luca Bertát vezetgeti, én a babakocsiban Jankát tolom a sor végén. "Nagyon gáz a hajam?" -kérdi loholás közben a nagylány; nem volt ideje alaposan fésülködni. "Gáz hajam?" - visszhangozza a kicsi, csak kacagunk rajta...

A szeptemberi napsugarak még melegen cirógatják a kislányok hosszú lófarkait, ám fölöttünk épp hosszú útjukra suhannak a villanydróton tegnap még ficserésző fecskepalánták. Búcsúzóul szárnyukkal intenek az iskolába menő öt kis-nagy diáknak. Bertával mi is ezt tesszük az öt puszi kiosztása után, mert már itt is a sárga busz.

A sötétített üvegen alig látni, ki hol foglalta el a helyét, de azért bízom benne, jó helyre küldöm az integetést, dobom a puszit, mutatom a szivecskét, és utánuk kiáltom: „El ne felejtsetek hazajönni!”

A busz elhúz mellettünk, Tubi hitetlenkedve, gyászos hangon megjegyzi: „elment”. Lassan caplatunk hazafelé, toljuk Jankát ketten.

Nagyon kevesen lettünk hirtelen, de nem baj. Hazaérve vagy öt percig csodáljuk a kapun felfelé kapaszkodó világosbarna, fekete szarvú meztelencsigát. Utána kiengedjük a tyúkokat, szedünk nekik zöldet, hosszasan szemléljük a hangos, rendetlen társaságot: veszekedő kiskakasokat, menekülő jércikéket, csipkelődő tyúkanyókat…

Az ajtón belépve Bertuval kissé tanácstalanul nézünk egymásra: mit is kezdjünk hármasban…?

Hamarosan feltaláljuk magunkat, eltelik egy jó óra, mire eltakarítjuk az asztalról, padlóról a reggeli kapkodás nyomait.

A délelőtti napsugarak bearanyozzák a kertet. Janka a babakocsiban bóbiskol, Tubica mindenhol a nyomomban: furcsállja, hogy ketten maradtunk. Emlegeti a többieket, ahogy teregetjük a kimosott ruhákat: Andrisé, Lucáé, Almáé- a ruhadarabok emlékeket hoznak fel benne és sokszor megbeszéljük, hogy elmentek ugyan a busszal, de majd visszajönnek nemsokára.

Bertu felfedezi a nemrég kapott apró kerti padocskát. „Anya, ülj ide!”- parancsol rám… És bepréselem magam a gyerekasztalka és a pad közé, alig fér el a lábam. Vigyorgunk egymásra. Örülünk, hogy süt a nap, rend van, száradnak az illatos ruhák, s mi ketten a kicsi padban ülünk (pont mint ők, az iskolában- gondolom…).

Kérek inni - hangzik, úgyhogy tálcára reggelit kerítek és pár perc múlva ráérősen, vidáman falatozunk kettesben a napsütésben. Gyönyörködünk a hancúrozó kiscicákban, hallgatjuk a káráló tyúkokat, újra és újra megtárgyaljuk, milyen undorítóak  a kapun mászó meztelencsigák és hallgatjuk a csendet. Ami azért meglepően jólesik mindhármunknak a hosszú, zajos nyári szünet után…