... és ezt hogy hoztátok össze? 

... terveztétek????!!!????!!!???

... már elegen vagytok így is, nem?

... hogy fértek el abban a kicsi házban ennyien???

...vagy csak egy visszakérdezés és szemöldökfelhúzás...

...körülbelül ilyenek voltak a legutóbbi reakciók, mikor nyolcadik gyermekünk (várhatóan tavaszi) érkezése szóba került.

A védőnő is mindig megkérdezte, mint mindig az első tanácsadáson: tervezett volt a baba? 

Én úgy képzelem, hogy Istennél sorba állnak a megszületendő gyerekek és Ő keresi nekik a megfelelő helyet... mégis, oly sokan felülírják az Ő döntését és nem vállalják a csöppségeket, esetleg próbálják "megelőzni a bajt" valamilyen módon... :,-(

Ahogy telnek az évek és egyre sokasodik a családunk, egyre jobban él bennem a meggyőződés, hogy a gyermek Isten ajándéka (még ha nem marad cuki apróság örökké, hanem mondjuk harapós kedvű kamaszkává érik is). Ő áld meg vele és Ő tudja, hogy mikor, hová kell érkeznie egy-egy kisbabának, egy-egy emberi életnek. Mi nem értjük olykor az időzítést (vagy annak hiányát), de ez a mi értelmünket meghaladó dolog és Istenre tartozik... Emberileg felülbírálnánk, és azt gondoljuk, okosabban osztogatnánk a gyermekáldást, mint a Teremtő Isten.

Szerintem az a normális, hogy egy fiatal pár összeházasodik, szeretik egymást és sorra születnek a csemetéik. Szóval úgy gondolom, semmi rendkívüli sincs abban, hogy kilencedszer vagyok várandós és a nyolcadik babánkat várjuk...

Hányan tesznek meg mindent hiába, s nem lehet gyermekük... vágyakoznak rá, mindent megadnának érte, mégsem érkezik a várva-várt kisbaba.

Mert az élet ODAFENTRŐL adatik. Igen, tehetünk ellene, mert nem muszáj az ajándékot elfogadni, az áldást megkapni... Bizony, hitetlenek is vagyunk, mi emberek, nem bízunk Istenben, hogy Ő megadja az erőt, meg minden szükségest egy újabb kis élet felneveléséhez. Szeretjük mi irányítani az életünket, lehetőleg ezt a részét is...Nem vagyunk oda érte, ha felülírják a terveinket... vagy úgy érezzük, túl sok áldozatot kívánna még egy gyermekről (is) gondoskodni...

Én OLYAN boldog vagyok, úgy örülök ennek az új kis életnek!!! Egyáltalán nem teher, hanem öröm, boldogság, hogy itt növekszik bennem, néha jelt ad magáról, és - ahogy Luca kívánta - Bertának is lesz talán kistesója...

Végig izgultam az első 12 hetet és amíg biztos nem volt, hogy megmarad, nem mondtuk el a gyerekeknek, ne kelljen csalódniuk, mint kb. 3 éve, amikor hamar elárultuk a leendő kistesó érkezését, de sajnos elveszítettük a 9hetes kicsi magzatunkat (aki azóta is a családunk tagja, számon is tartják). A spontán vetélés nem fejeződött be természetes úton, ezért be kellett akkor mennem a kórházba, kisműtétre. A szomszédos ágyon hasonló korú kicsi egészséges magzat anyukája várakozott az abortuszra. Második gyermekét váró fiatal édesanya volt... Azt mondta, túl közel lennének korban egymáshoz a kicsik és biztosan nagyon nehéz lenne velük, az anyósa ezért lebeszélte, ne tartsa meg...

"Bárcsak cserélhetnék veled...!!!!!!!" -mondtam könnyek között, halott babával a méhemben.

De már jött is a műtősfiú és csak az üresség-érzetre emlékszem, meg a fájdalom hiányára, mikor felébredtem... a szomszéd ágyon már ott volt az anyuka. Annyira fáj, hogy nem vállalta azt az ismeretlen, drága kicsi életet...!!! Mennyiszer eszembe jut... Most már 3 éves lenne...

Hány meddő szülő fogadta volna be helyette...!

Aki egy kisgyermeket befogad, engem fogad be-mondta magáról Jézus... s így karácsony közeledtével újra megpendül a szívemben: van-e helyem az Ő számára? Befogadni egy új kis életet, s vele együtt Őt magát is, Aki istállóban érkezett erre a világra, mert máshol nem volt számára hely...

Őt, Aki tervezett gyermek volt, bár egy fiatal pár nem tervezte... hiszen MINDEN gyermek tervezett, mert a világmindenség Istenének van terve mindenkivel, aki ezen a világon megfogan bárhol, bármikor...