Jankát NAGYON vártuk. Mert minél többen várjuk, annál jobban várjuk. Összeadódik a sok-sok várakozás, minél kisebb gyerekekről van szó, annál nehezebben telnek a napok. Pláne, ha anya kórházba kerül, hetekkel a kiírt időpont előtt - apa pedig tarja otthon a frontot a hét nagytesóval…

Az utolsó hónapban már egyre gyakrabban hangzott fel reggelente egy-egy gyermekünk szájából, hogy mekkora az a pocak! Mintha egy dinnyét nyeltem volna le egészben… :-) Mikor születik már meg???

Hogy tehermentesítve legyek, egyre többet segítettek a gyerekek a házimunkákban is. A legfontosabb 6 dolognak megvolt a felelőse, hogy ha kórházba megyek, ne dőljön össze a ház… Andris intézte a mosás-szárítás-ruhaválogatást, Luca a tyúkokat, tojásokat, Bercié volt a mosogatógép, Zselyke a söprésért felelt, Alma a fürdőt-wc-t takarította rendszeresen, Donát pedig az asztalt tartotta rendben. Berta pedig igyekezett minél kevesebb morzsával, kosszal étkezni, hogy ne kelljen utána annyit takarítani :-)

Ahogy nőtt a pocaklakónk, úgy emelkedett a vérnyomásom is, ezért hamarosan kórházba kerültem gyógyszerbeállításra. Haza már nem jutottam, így az utolsó heteket a családtól távol töltöttük a bébivel… Ez is fokozta a várakozást.

Meg még az is, hogy kétszer majdnem beindították a szülést, már mentem is a szülőszobára, ahonnan aztán visszaküldtek, hogy inkább még várjunk, hadd növekedjen odabent. Mivel nincs orvos, akihez az ember tartozhatna és aki következetesen vállalná a felelősséget bármiért, minden nap lutri volt, hogy épp ki hogy áll az ügyünkhöz.

Úgy éreztem, teljes felkészültségben kell élnem, hiszen bármikor bármi lehet. Nem volt könnyű ez a bizonytalanság.

Janka pedig nőtt, nőtt a pocakban, bal bordám alatt próbálta kinyújtani a kicsit lábait, csikizhettem a sarkát… a sok pihenés közepette egyre csak növekedett, hízott… Meddig tart ez még vajon...?

Végre a „nyugalmas” kórházi környezetben, kiszakítva az otthoni nyüzsgésből, lett időm pihenni, rákészülni a lelkileg a születésére.

Isten elvett tőlem jó pár dolgot, ami akadályozott volna ebben a készülődésben. Ágyba parancsolt, a sok gyógyszertől alváskúrát intézett nekem; internetem sem volt és a telefonom sem volt nálam, csak Petié. Emiatt csak néhány, általában építő, bátorító ismerősöm számára voltam csupán elérhető. Eleinte kimászkáltam a városba, boltba, végül ez is elkopott az életemből, mikor átkerültem a szülészeti osztályra, ahonnan max. a büfébe járkálhattam le, ám mikor elfogyott a pénzem meg hosszú hétvége lévén amúgy is zárva volt minden, ez is megszűnt. Maradt a kórházi koszt és a saját lakosztályom (egyedül voltam a szobámban, ez is jólesett most). Látogatni eleinte Peti jött néhány gyerekkel, de amikor már nem tudta megoldani a többiek felügyeletét, ez is elmaradt.

Az ablakomból a kórház előtti körforgalmat és a McDonald’s-t láthattam, unalmamban órákig ezt néztem. Fájt a magány… de kellett!

Egyedül Biblia volt nálam, és így Isten meg tudott szólítani, sok bátorítást olvashattam. Egyik ige, amibe kapaszkodhattam, a 2Korintus 4,17 volt:

"Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra."

Szembenéztem hát a félelmeimmel, leszámoltam a rettegéssel, Isten kézbe vette az életemet, hogy lefaragja a felesleget belőlem… és felkészített a gyermekünk érkezésére, ami így végül csodálatos élmény lett számomra. Elengedtem azokat a dolgokat, ami akadályoztak volna, hogy Janka megszülethessen.

Vártam én is a születését, egyre jobban -  de még nem álltam teljesen készen.

A szülés napján reggel egy kedves barátnőm telefonban olvasott fel nekem a Bibliából, és ahogy beszélgettünk, a maradék félelmeimtől is megszabadultam. Könnyű szívvel egyeztem bele a viziten az orvosok egybehangzó ítéletébe: burkot repesztenek és beindítják a szülést aznap: készüljek fel…

Békesség, öröm és hála volt a szívemben, mikor összepakolva a szülőszobára indultam.

Ott hosszú várakozás és egy rövid vizsgálat után közölték: menjek vissza, mégsem indítanak...

Pedig ilyen felkészültnek még nem éreztem magam…

Lelki nyugalommal, szinte rutinosan beletörődve a felsőbb akaratba - de azért csalódottan tértem vissza az osztályra, ahol egy kedves nővérke úgy kiakadt, hogy már harmadszor küldenek vissza, hogy megmérte a vérnyomásom (magas volt persze); átviharzott és veszekedni kezdett az orvossal. Végül diadalmasan közölte: mehetek, de legyen ám fájás és néhány óra múlva már babával térjek vissza a szülészetre!

Újabb hosszú várakozást követően előkészítettek és burkot repesztettek. Egy félhomályos, illóolaj-illatú szülőszobán, zavargásmentesen vajúdhattam. Csodálatos volt az ott töltött másfél óra a kicsi babánkkal, akit nemsokára magamhoz ölelhetek… Peti nem lehetett velem (mert éppen Bertával a kezében töltötte a napot a munkahelyén), de elküldte a bátorító mosolyát, amiből mindig erőt meríthetek… Körül voltam véve imádságokkal a családtagjainktól, barátainktól…

A szülőszobán nem voltam egyedül. Isten jelenlétében, a legbiztosabb helyen éreztem magam. Gyerekkori emlék sejlett fel bennem: egy kis rajzocska a hittankönyvemből egy fészekbe simuló kicsi madárkáról, mely fölött egy óvó kéz őrködött, s eszembe jutott a hozzá tartozó ének is. Ezt a kis dalocskát énekeltem Jankának az egyre erősödő fájások közepette:

„Biztos kézben van az éltem az én Uram hű kezében. Csillagnak sem jobb az égen, kismadárnak a fészkében!”

A szomszéd szoba ajtaja félig kitárva állt, de nem zargattak feleslegesen, csak olykor rám néztek, minden rendben van-e. Amikor szóltam, hogy érkezik a baba, egy pillanat alatt mindenki összesereglett és kéznél volt a segítség - de az sem zavaróan, hanem csak mert szükség volt rájuk.

Pár perc múlva felsírt és a pocakomon feküdt gyönyörű Jankánk, magzatmázasan, hosszú lábait végre kinyújthatta és rácsodálkozott erre a világra.

A legszükségesebb ellátást követően két órát háborítatlanul együtt töltöttünk a szülőágyon, ismerkedtünk egymással és akkor kezdett megsokszorozódni a szeretet a szívemben, hogy most már nyolcszorosan jobban szerethessem minden gyermekünket…

Később ment a telefon, hogy megszületett a kicsi testvérke: nagy öröm váltotta fel a feszült várakozást odahaza is.

Többé nem voltam magányos a kórházi szobában, hiszen ott szuszogott mellettem kicsi újszülöttünk; akit megcsodálhattak a látogatóba érkező tesók, majd hazatérve meg is ölelgethették és örömmel maguk közé fogadták.

Várva vártuk, Isten hozta és Ő növessze nagyra kicsi Janka Ibolyánkat!