Mindig bosszantó tud lenni, ha valami eltűnik, nem találjuk, nincs meg, fogalmunk sincs, hol lehet… főleg ha hetekre, hónapokra tűnik el, ami éppen kellene, vagy csak egyre több minden van, ami épp nem ott van, ahol illene lennie.

     Utólag visszatekintve már régen volt október. Akkor hoztuk meg azokat a nagyobb, komolyabb döntéseket, amiknek hatásait a mai napig érezzük, amiben még ma is benne vagyunk. Nem mintha unatkoznánk és tudatosan nehezítenénk meg a saját életünket, vagy nem lenne jobb dolgunk, mint a saját életünk szándékos megbonyolítása, de sokszor tényleg elmondhatjuk, hogy zajlik az élet mifelénk.

     Október elején még nem tudtunk semmiről. Éppen itthon töltöttem a mindennapokat, hosszabb ideje fizetés nélküli szabadságon voltam, és vártam, hogy történjen valami. Hogy nyíljon egy kapu, hogy járhassam tovább az utat a cégnél és a következő lépcsőfokra lépjek, léphessek. Vártam, hogy a hőn áhított tanfolyam elinduljon, hogy elengedjenek, és bekerüljek a létszámba. Voltak persze bonyodalmak (mint mindig), végül sikerült, összejött, és újra beültem az iskolapadba… a lakóhelytől távol, hajnalban indulva minden nap 250 kilométert utazva, hogy kora este hazaérkezve otthon, a családdal aludhassak. És ez folytatódik még tovább, jelen állás szerint július elejéig… május vége volt az eredeti elképzelés, de az életünk sosem olyan egyszerű, hogy minden úgy legyen, ahogyan el van tervezve. Cserébe viszont ha végzek a tanulással, az otthontól 10-15 km-re dolgozok majd havi nyolc napot, így hosszú távon mindenképpen megérős befektetésnek tűnik - közelebb, több szabadidővel, teljesen más munkakörben...

     Amikor már sínen volt az ügyem és kilátásban volt, hogy mehetek tovább, újra, új szakmát tanulhatok a cégen belül, elhárultak az akadályok és izgalmak közepette be volt adva a jelentkezésem, megtudtuk, hogy újra babázni fogunk nemsokára. Összeültünk, átgondoltuk, megbeszéltük – és vállaltuk. Természetesen nem az új családtag volt a kérdés, hiszen hitünk szerint minden élet ajándék… hanem hogy fog-e menni a kettő egyszerre. Tudok-e úgy segíteni, hogy keveset leszek itthon, sőt egyenesen messze leszek, és nem fogok tudni bármikor csak úgy ugrani, ha szükséges. Helyt tudok-e állni onnan távolról, kéznél tudok-e lenni, ha itt az idő.. átrágtuk, és belevágtunk.

     Nem sokkal ezután volt egy csőtörésünk; konkrétan folyt be a szobánkba a víz a fürdőszobából a falon keresztül. Korábban már gondolkodtunk azon, hogy nem jó a jelenlegi elrendezés, és némiképpen változtatva a falak elhelyezésén valamivel jobban elférnénk, illetve előbb-utóbb úgyis el fognak törni az 50 éves csövek, de nem gondoltuk, hogy ez most ennyire aktuális lesz… átrágtuk ezt is. Vagy addig kell megcsinálni egy átalakítást a teljes vízvezetékcserével, míg nem érkezik az új családtag, vagy majd csak jó pár év múlva. Nagy álom volt a két fürdőszoba, és ahogy egyre többen vagyunk, egyre nagyobbak a gyerekek, egyre valósabb igény lett, hogy ne csak egy fürdési lehetőségünk legyen. És nem is mi lennénk, ha nem bólintottunk volna rá, hogy jó, legyen, vágjunk bele most… pár hónapot kibírunk…

     Április közepén már majdnem lejárt a pár hónap. Nagyjából minden elkészült… a régi fürdő a konyha része lett, a régi konyhából pedig két fürdő. Lett egy nagyobb konyhánk, ahol végre elférünk, pontosabban mi magunk az asztal körül. Két fürdési lehetőségünk lett, aminek köszönhetően gyorsabban, rugalmasabban mennek a dolgok. Lehet is veszekedni, ki hol szeret tisztálkodni…

     Nehéz volt, de most már kipipálhatjuk és mondhatjuk, hogy megérte. Ugyan zömmel ideiglenes megoldásokkal, de addig is működik, funkcióját betölti és kényelmesebb az élet… nehéz úgy haladni, hogy a tanfolyam miatt napi 2-3 órám van csinálni, besegíteni, foglalkozni vele. Nehéz, ha a szakember nem igazán szakember, vagy ha nem úgy jön, ahogy ígérte. Nehéz úgy háztartást vezetni, hogy a fél konyha a fiúk szobájában van, a másik fele a lányoknál. És nehéz úgy, hogy elveszik, eltűnik és fél óra azzal megy a kevés időből, hogy keresni kell, ami a munkához kell. Meg persze nehéz, hogy addig nem bontható a régi fürdő fala, míg nincs készen az új…

     Anna nagyon ügyesen szervezett, koordinált, intézett, Isten pedig természetesen úgyszintén munkálkodott. Általában jó, lelkiismeretes, gyors szakembereink voltak, rugalmas, ütemezett fizetéssel. Sokszor lemerültünk, elfáradtunk, kiakadtunk, de kellettek ezek ahhoz, hogy végül hátradőlve mosolyoghassunk ezen az összetett, komplex helyzeten… és visszatekintve tényleg röhögjünk ezen az egészen. Mert utólag már vicces, hogy a fiúk szobájában ment a főzés. A régi konyhában kerülgettük a hűtőt. A lányoknál volt a kamraszekrény. A falbontás egy részét nekem kellett csinálni, mert a szakemberek félreértettek minket, és itt hagytak az év elején egy darab fallal a ház közepén. A ruhák néha eltűntek és dobozból öltöztünk. A közvetlen befejezés előtt újra ömlött a víz a falból egy rosszul sikerült illesztés miatt. A ház felében por, piszok, mocsok, miközben összezsúfolódva éltünk benne fél évig...  

     Elveszett… mert nem volt hely(e). Amúgy sem elég nagy a ház, de ebben az időszakban még inkább szűkült az életterünk, mikor a ház fele szét van verve. Nincs meg ez, nincs meg az… és nagy ajándék, (mint a munka gyümölcse), amikor a visszapakolás közben előkerülnek a rég elveszett dolgok! Egy diákigazolvány, egy házkulcs, egy tankönyv...

     A baba jön, a tanfolyam megy... és az élet is zajlik tovább. Lendületesen, izgalmakkal teli, bonyodalmakkal tarkítva. S milyen jó, hogy nem vagyunk magunkra hagyva és jön felülről a segítség...!