Az én férjem 7 gyerekkel remekül helyt áll otthon egyedül, míg én már második hete kórházban lógatom a lábam, várva, hogy 8. gyermekünk születésének ideje elérkezzen végre…

Az én férjem még a távolból is úgy vesz körül szeretetével, óvó gondoskodásával, törődésével, mint fagyos téli éjszakán egy pihe-puha, meleg, bársonyos takaró…

Az én férjem számon tartja, amit kérek, örömmel szedi össze és hozza be nekem a kórházba…

Az én férjem, amikor kiderül, hogy valószínűleg még sok-sok napot kel távol lennem, csak annyit felel: „szeretlek és kész”.

Az én férjem biztató mosolyától eltűnnek a félelmeim, erőt kapok, eltörpül minden gondom. Tudom, hogy utál fotózkodni, mégis beküldött nekem egy mosolygós képet magáról, hogy ha épp nem élőben, de mindig velem legyen ez a mosolya…

Az én férjem képes csupán a kedves szavaival lejjebb vinni a vérnyomásom!

Az én férjem még akkor is megcsókol, ha előtte azt mondta, hogy kórházszagom (pontosabban gyógyszerszagom) van…

Az én férjem gyönyörűen kitakarít, ruhát pakol, ebédet főz, babát pelenkáz, öltöztet, lányhajakat fésül, iskolai beiratkozást intéz, ha én nem vagyok ott, hogy mindezt megtegyem…

Az én férjem mindent megold; ha kell, munkába is elviszi magával a másfél évest… Mindig tudhatom, hogy biztonságban vannak mellette a gyerekeink.

Az én férjem távollétem alatt felássa a kertet, idén ő intézi a veteményezést, amikor én már nagy pocakkal nem bírom.

Az én férjem pótolja a (jelenleg még) legkisebbünknek az anyai gondoskodást, szeretetet is, így nem kell attól félnem, hogy míg én nem vagyok otthon, ezeknek híjával lenne másfél éves kicsi Bertánk. (A kórházazást megelőzően

Az én férjem a leglehetetlenebb helyzetekre is mosolyogva legyint és talál megoldást. Olyan jó a telefonban hallani a derűs hangját… (Utólag megtudtam, hogy volt pár álmatlan éjszakája, de engem kímélt mindvégig, tekintettel volt arra, hogy ezekről tudni nekem akkor nem szükséges)

Az én férjem mindig megkímél a rossz hírektől, negatívumoktól; felemel a depresszióból, félelmeimből, amikbe olykor süppednék.

Az én férjemnek elég olykor csupán annyit mondania a telefonban: „Na nee….!”-és már el is múlik az aktuális aggodalmam…

Az én férjem, ha szükséges, akár órákon keresztül telefonál velem kihangosítva, hogy oldja a kórházi magányomat… Hallom a történéseket, a család része lehetek a távolból.

Az én férjem gyerekekkel való veszekedésétől, kiakadásaitól is megnyugszom, mert hallhatom, hogy nem közömbös neki, hogy  a gyerekeink hogyan nőnek fel, mit csinálnak, hanem törődik velük…

Az én férjem olyanokon gondolkodik, hogy a lassan középiskolásunkat hogyan készítse fel az életre, mikről beszélgessen vele, mint apa a fiával (holott vele az apja sosem beszélt ilyesmiről)…

Az én férjemnek csupa olyan vágya, álma van, ami előbbre viszi a családunkat, a gyermekeink boldogulását…

Az én férjem támogat a szolgálatomban és minden segítséget megragad, hogy Ő is részt vegyen benne, közösen szolgáljunk Istennek…

Az én férjem mindent közösnek tekint, amink van és sosem önző semmilyen tekintetben.

Az én férjem felemel, ha csüggedek és közelebb visz Istenhez, ha távolodnék…

Az én férjemet egyre jobban és jobban szeretem, ahogy szaporodnak az ősz hajszálak a fejünkön és a ráncok a szemünk körül…

Az én férjemért sosem cserélnék el senkit… nem pusztán megelégszem Vele, hanem tele a szívem hálával, örömmel, hogy a felesége lehetek, és nagyon szeretném, hogy érezze, mennyire becsülöm és tisztelem Őt, drukkolok Neki, hogy mindazt, amibe belefog, Isten áldása kísérje – mert Ő az, Akit már húsz éve tiszta szívemből, forrón szeretek…!!!

(Peti szerint csak egy dolog hibázik: mindezt rózsaszínnel kellett volna leírnom… Pedig most, amikor begépelem, legeslegkisebbünk születése után idehaza, két és fél hét kórházazás után, én még mindig így látom ám…! Nem rózsaszínben, hanem számomra ezek tények, tettek, amikből érzem, hogy szeretve vagyok és csodálatos férjjel megáldott… A nehézségben mutatkozik meg igazán, hogy kiben mi lakik. Imádkozom, hogy gyermekeinknek is hasonló jó házastársuk lehessen majd egyszer…!!!)