Feltűnés nélkül árválkodott a nagy diófánk közvetlen tövében; néhány, a talajra helyezett egyszerű deszkadarab fedte a körülbelül 8 méteres mélységet, melybe nagyon egyszerűen bele lehetett volna esni, még ha oda is figyel valaki, hogy ezt elkerülje. Ősszel a levelek tökéletesen és vastagon fedték ezt a néhány deszkát is.

Miután megvettük kis házikónkat, költözésünkkor az első dolgaink között szerepelt, hogy ezt a nem túl szerencsés helyzetet megoldjuk, hiszen a legcsekélyebb mértékben sem vágytunk rá, hogy valaki, főleg a gyerekek beleessenek. Így az ő méretükhöz képest viszonylag magas, félig-meddig kis csinos téglafalat építettünk köré-talán még a kertbe se mehettek ki addig, míg el nem készült.

A gyerekek viszont idővel többen lettek, emellé pedig folyamatosan növekedtek. A kút körüli kis építmény azonban változatlan méretű maradt, sőt hozzájuk képest egyre kisebb lett. A diófa is hónapról hónapra vonzó célponttá vált számukra, meglátták a lehetőséget, hogy fel lehetne, fel kellene mászni… mi pedig sokszor fájó szívvel kellett megparancsoljuk, hogy nem lehet, mert veszélyes - alapból is, de a fáról pont bele lehet esni a kútba. Sajnáltuk is őket, mert szerintünk az ésszerűség határán belül a gyerekeknek szükségük van egy kis famászásra, más erre alkalmas példányunk pedig nem nagyon van a kertben.

Idén nyáron körülbelül kétszer tudtunk locsolni belőle, pedig most nagyon sok időt, energiát tudtunk a veteményre fordítani, lévén tavasszal nem nagyon mentünk sehova a vírushelyzet miatt-se családlátogatás, se kirándulás, se megrendelés nem volt. Asszonykám sok új növényt telepített, kíváncsiak voltunk, miből mi is lesz pontosan, mennyire fogja megállni a helyét… bőven lett volna mit locsolni, csak éppen nem tudtuk, mert kiszáradt a kút, sok vetésünk kiszáradt. A szomszédban is beindult a nagyobb méretű és vízigényű növénytermesztés, ők pedig mélyebbről szerezték a vizet, mint mi, így nekünk nem igazán maradt ebből a természeti kincsből.

Nyár végén egy félig-meddig hirtelen felmerült ötlet alapján nekiláttunk nagyjából két nap alatt betemetni a kutat. Úgy voltunk vele, hogy ha lehetőségünk lesz rá (vagyis nem költözünk el pl.), jövőre fúratunk egy mélyebb, tisztább vizű kutat valami ésszerűbb helyen, ahol nem lesz útban, a gyerekeknek pedig átadjuk a diófát mindennapos használatra. A kettő együtt nagyon nem volt szerencsés, és nem is nagyon volt nyugtunk tőle, miközben a gyerekek kint játszottak a kertben.

Visszatekintve az Istentől jövő nagy kegyelmet, óvást, vigyázást látom, hogy az eddig itt töltött, itt lakott 9 évünk alatt nem esett bele senki a mélységbe. Ugyan valamilyen szinten gyerekbiztos volt, bár az évek során egyre kevésbé tűnt elég magasnak, elég biztonságosnak a téglafal. Kútba esni még ma is viszonylag könnyű, és sajnos sok helyen problémát is okoznak a fedetlen vagy félmegoldással fedett mély lyukak-konkrétan a városunkban is történt néhány éve ebből kifolyólag gyermekhalál. Most egyfajta nyugalom, hogy egy veszélyforrást kizárhattunk, megszüntethettünk a mindennapi életünkből.

Mikor arra gondolok, hogy esetleg elköltöznénk innen (ha lenne lehetőségünk rá), valamilyen szinten érdekesen hat, hogy az elsők között kellett foglalkoznunk a kúttal, mikor ide kerültünk. Vajon a betemetése az egyik utolsó itteni tennivalóink között szerepel(t)?

Elköltözés egyébként jelenleg nem fenyeget minket, hiszen a munkahely megmaradt, és nem kerültünk lépéshelyzetbe sem. De valószínűleg nem sokat gondolkodnánk, ha bármelyik tényező megváltozna… szeretünk itt élni a magunk módján, a magunk kis világában, viszont az életterünk egyre szűkösebb a házfalak által meghatározott méretek által. Illetve az igényeink is kicsit megváltoztak, miközben a kis gyerekekből lassan kis kamaszok lesznek…