Mostanában nagyon sok áldást kapunk Istentől. Gyermekáldást is, igen, de emellett megáld bennünket barátokkal, hívő testvérekkel, segítséggel, anyagilag is és életünk minden területén.

Ebben a posztban az anyagiakról szeretnék írni, legfőképp azért, hogy bátorítsak és az, hogy leírom a saját tapasztalatainkat, hátha segít másoknak is, hogy merjenek Istenben bízni, Rá számítani és Neki adni az irányítást az életük anyagi területén is.

Amikor kislány voltam, nem volt zsebpénzem. Egyedül a születésnapomon tettem szert némi bevételre: a nagymamám ugyanis mind a 27 unokájának „bélelt csokit” ajándékozott szülinapjára. Belecsúsztatta az ötszázast (később, haladva az inflációval az ezrest) a csokipapír alá. Amikor átadta egy igéslap kíséretében (máig őrzöm ezeket a kis lapokat az ő drága keze írásával), én mindig eljátszottam, hogy meglepődök, hogy nahát, pénz is van benne… ?  - de igazából már hónapokkal előbb tervezgettem, hogy a leendő összegből mire fog telni. Legfőképpen ajándékokra költöttem a testvéreimnek, szüleimnek (lévén karácsony előtt pár nappal a születésnapom). Akkoriban ez a pénz (szerintem) igen sok mindenre volt elegendő.

Szüleimtől láttam a példát, hogy bevételeik tizedét mindig olyan célokra különítették el, ami Isten ügyét szolgálja. Ezen felbuzdulva rakosgattam félre a szülinapi pénzecskémből az ötven illetve  később a száz forintot, s dobtam be a perselybe vagy egyéb módon próbáltam továbbadni  olyannak, aki rászorult.

Először akkor tapasztalhattam meg, hogy Isten visszaadja, ha Neki adunk, amikor a húgommal a templomban meghirdetett adománygyűjtésre bevittük egy kis gyufás skatulyában az aprópénzecskénket, kb. 137 Ft-ot (már nem emlékszem, milyen cél érdekében buzdultunk fel). A lelkipásztorunk csak nézett meghatottan és onnantól kezdve vasárnaponként, amikor kihirdette az aktuális összeget, többé nem kerek szám hangzott el, hanem mindig ott volt a végén a mi kis 137 Forintunk.

Aznap, amikor elvittük a kicsi zsebpénzünket, már hazafelé sétáltunk, amikor megszerezhettem első tapasztalatomat a bőségesen visszaadó Istenről. Az utcánkban jártunk már, pár háznyira otthonunktól és egy halom aprópénzt találtunk. Valaki leejthette a pénztárcáját, mert az út szélén ott hevert egy csomó tizes, huszas, ötösök és számtalan apróbb érme (akkoriban nekünk ez egy vagyonnak tűnt). Összeszedegettük és boldogan loholtunk vele hazafelé.

Azt hiszem, belémivódott ez a megtapasztalás akkor.  Mert amikor később már lett saját keresményem, mindig szívesen kanyarintottam le egy részét Isten számára és adtam oda különféle célokra, vagy adományoztam olyan valakinek, akinek szüksége volt rá. És Isten ezt mindig megáldotta. Adtam, kaptam, ez mindig így működött (bár el kellett kezdenem megtanulni elfogadni, amihez alázat is szükséges…)

Főiskolai éveim alatt a diákmunkák, később a fizetésem tizedrészét is Neki ajánlottam fel, imádkoztam, hogy mutassa meg, hol lenne a helye, és sokszor tapasztalhattam, hogy azt a keveset, amit adni tudtam, Ő megáldotta, s aztán sokszorosan adta vissza nekem. Bár – hozzá kell tennem - sosem azért adtam, hogy visszakapjak…

Azt is érdekes volt megtapasztalnom, hogy amikor szűkösebb volt a pénztárcám, gyakran érkeztek innen-onnan adományok, volt olyan is, hogy akár ismeretlenektől…  soha nem kellett éheznem vagy szűkölködnöm bármiben, még akkor sem, amikor szinte önkéntesként dolgoztam egy alapítványnál. Amikor pedig jöttek a gazdagabb időszakok, s bőven volt pénzem, akkor mintha megszűntek volna a különféle helyekről érkező összegek. Mint Pál apostol, megtanultam szűkölködni és bővölködni is…

Ahogy összeházasodtunk, Petivel közösen ezt a látásmódot vittük tovább: bármennyire nehéz anyagi helyzetben voltunk is, a tizedet Istennek adtuk. Kezdtük ezt azzal, hogy az esküvőnkre kapott pénzösszeget „megtizedeltük”…

Tegnap került kezembe egy régi költségvetéses füzetünk, hát meglepődtem magam is, milyen kevés pénzből éltünk… s a bevételek közt minden hónapban ott volt a számtalan segítség, bizonyítékaként Isten gondoskodásának… de ott szerepelt a kiadások tételei között mindig a tized is, bármennyire volt kevés bevételünk éppen.

A kicsiből már megtanultunk tizedet adni…  s aztán jött az igazi próbatétel: a telkünket, ami a testvéreimmel négyünk nevén volt, sikerült eladni és sok-sok millió forinthoz jutottunk (részben ebből sikerült kifizetnünk a házunkat). Ilyen nagy összegnél a tized is nagy ám! Kezdetektől igyekeztünk úgy gondolkodni erről a pénzről, hogy a tizedét már levontuk és úgy kalkuláltunk vele. És meglett annak a helye is, nagy kő esett le a szívemről, mikor el tudtuk utalni végre mindet, „megszabadultunk” tőle…

Azóta Isten sokszorosan visszaadta már nekünk azt az összeget és hihetetlennek tűnő csodákat élhettünk meg. Azt hiszem, néhányról már írtam itt, most a legutóbbiakat szeretném csak lejegyezni.

Peti busszal kísérte a gyerekeket egyik reggel iskolába, s mivel visszafelé nincs járat, hát gyalogolt. Így tervezte eredetileg is, mert olyan kedves, hogy galagonyát szedett nekem a szőlőhegyi ösvényen hazafelé (magas vérnyomásra jó a teája). Az elhagyatott földúton talált 15000 Ft-ot. A semmi közepén.

Másnap meg velem történt egy izgalmas eset.

Találtam itthon 435000Ft-ot. (Nem, nem mi hagytuk el…)

Már néhány napja volt akkor, hogy kaptunk ruhákat, játékokat, ezt-ezt-amazt több helyről is. Éppen ezért nagy fejtörést okozott nekem, mikor az előszobában a sálak és sapkák között leltem egy fekete kis ridikült. Csodáltam, hogy is kerülhetett oda, hát gondoltam, beleteszem a továbbadós nagy fekete kukás zsákba, amibe épp azokat a holmikat gyűjtögettem rendezkedés közben, ami nekünk már nem kell…  ahogy a kezembe vettem, éreztem, hogy van benne valami. Kinyitottam és egy tizes papír zsebkendő csomag meg egy nagyobb köteg pénz került elő belőle. Andris jött és megszámolta: 435000. Honnan a csudából van ez a pénz? Kezdtem telefonálgatni, hogy kiderüljön, sorra hívtam, akiktől kaptunk ruhákat. Te jó ég – gondoltam – valakinek biztosan hiányzik ez az összeg, de kinek…???

Aztán anyukámmal beszélve  jöttünk rá, hogy kié lehet – anyu emlékezett, hogy amikor nálunk volt, egy ismerősünktől, akik komatálat is hoztak, érkezett jó pár dolog és ő azóta látta a fekete kis táskát az előszobában. Nosza, felhívtam az illetőt, aki meglepődött, de tényleg az övé volt a pénz. Délután be is kanyarodott érte, s mikor átadtam, annyit mondott, ez amúgy az adományozós pénze, úgyhogy itt hagyja nekünk a felét.

A legérdekesebb szerintem ebben az egészben még az, hogy aznap érkezett meg a megrendelt téli tüzelőnk és pontosan annyiba került, mint amit ő itt hagyott nálunk.

Emellett nemrég egy ismerősünknek kb. ekkora összeget utaltunk el (összetorlódott a sok tizedünk, mert a költözés miatt nem nagyon foglalkoztunk vele, s neki épp olyan helyzet adódott, hogy ez jól jött…).

Van az a mese, amikor az őzike egy hideg téli napon talál egy répát és a nyuszira gondol, aki biztosan éhezik. Elviszi neki a répát, de nem találja otthon, ezért a küszöbre teszi a finomságot. Mikor hazaér a nyúl, aki épp káposztát evett, amit valahol talált, észreveszi a répát és rögtön az őzike jut eszébe. El is viszi neki, leteszi a küszöbre. Az őz meg csodálkozva veszi észre, hogy visszajött a répa.

Ilyen „visszajött a répa” – érzésem volt ekkor is…

De ezt éreztem már jó párszor, például akkor, amikor egy kedves ismerős családnak vittük el a kicsi tizedünket (akkor 10000Ft-ot). Éppen építkezésben voltak és rájuk gondoltunk… odaadtuk, ám a férj nagyon kérdezgette, hogy biztos…? Nem lenne nekünk nagyobb szükségünk rá? De mi erősködtünk, hogy ezt nekik szántuk, hát elfogadta végül. A velük lakó szülei azonban hazafelé menet épp egy borítékkal ajándékoztak meg bennünket, amiben pont ez az összeg lapult. Efféle történet többször ismétlődött már az életünk során. Lehet, hogy Isten épp akkor úgy látta jónak, ha nálunk marad a tizedünk…? Nem tudom… de érdekes volt mindig átélni ilyesmiket.

Hát így történt, hogy találtam 435000 Ft-ot… meg a gazdáját is… és ebből is áldás lett.