Influenzaélmény
Amikor ezeket a sorokat írtam, még nem gondoltam, hogy 20 napnál is tovább tart a gyógyulás...
Hajnali kettő. Felkeltem és azóta azon gondolkodom, hogy milyen jó ez az influenza nekünk. Aztán vártam, hogy elmúljon ez az érzés, ez a gondolat... körbejártam a szobákat, betakargattam a különböző méretű lábakat, kiengedtem az ablakokon a felgyülemlett bacilusokat... és nem gondoltam meg magam. Jó ez most nekünk, akármennyi nyavalyával jár is...
Konkrétan csütörtök délután kezdődött, amikor az egyik iskolásunk hazaérve teljes mértékben kidőlt. De ha belegondolok, nálam is voltak olyan fájdalmak, amik akár előre is vetíthették a ránk váró izgalmas időszakot... most kezdjük hát az ötödik teljes napot. Változó tünetekkel, változó intenzitással... én bolond meg nem tudok aludni és azon örvendezek itt a sötétben, hogy betegek vagyunk. Lehet nem vagyok normális... főleg az éjszaka kellős közepén.
16 és fél éve vagyunk házasok. És túlvagyunk már együtt néhány (nem kevés) betegséghullámon, de olyan, hogy mind a két szülő kidőlve, betegen fekszik-alszik egész nap, nem nagyon volt... a nagycsalád rengeteg öröme mellett azért keményen ott van, hogy betegség esetén előbb vagy utóbb mindenki beleesik és megküszködi a maga kis harcát, rosszullétét, megpróbál valahogy túllenni rajta. Mi szülők pedig felváltva szaladgálunk egyiktől a másikig, igyekezvén ott lenni mindenhol egyszerre, mindenkinek megadni mindent, amire szüksége van a gyógyuláshoz. Eddig mindig tudtuk váltani egymást... most másképp alakult.
Szombat kora délután még kinn tébláboltam a kertben, néztem, hogy a gyerekek fát gyűjtenek, aprítanak, jól elvoltak. Volt egy nagyon rövid ideig tartó kósza gondolatom, hogy én is kezdek magammal valamit, de csak álltam nézvén ki a fejemből... aztán otthagytam őket, bevonzott hamar az ágy pihe-puha ölelése. És ugyan nem egyhuzamban, de lealudtam 19 órát. Falnak fordultam a nappali közepén, és ennyi. Elkezdődött...
Ahogy az várható volt, másnap reggel már Anna is szenvedett. Ő is mormota üzemmódba kapcsolt, és csak feküdtünk gyengén, kábán, néha egymásra mosolyogtunk... és aludtunk. Megtehettük, mert a nagyok itt voltak és ügyesen helytálltak, gondozták, ellátták a kicsiket, mi tényleg nem is kellettünk. Hát, akaratunkon kívül ezt ki is használtuk. Vasárnap estére jobban is lettem, de hogy ne legyen annyira egyszerű minden, beállt a derekam, úgyhogy jött a mozgáskorlátozott stádium... de már tudtam óvatosan mászkálni, fel tudtam emelni a fejem, úgyhogy drága jó feleségem nyugodtabban tudott... aludni.
Ugyan egy hete már itthon voltam előtte, mégis másabb így. Hogy az ember beteg. Mert amúgy ha itthon vagyok, a fejem felett lebeg az a kismillió minden, amit el kell végezni a házon, a ház körül, és lényegében nincs megállás. Mint egy második munkahely... és harcoltam magamban, magammal, hogy na ezt-azt gyorsan megcsinálom, mielőtt kidőlök... de nem lehet a végtelenségig tele tervekkel az ember. Van amikor meg kell állni. És nehezen, de elengedtem a hétfői szolgálatot, az itthoni tennivalókat, és felszabadultan zuhantam a boldog betegségbe. Mert boldogság, felszabadultság olyan szinten kikapcsolni, hogy kész, ennyi, most pihenni kell és pont. Nincs más.
Persze jöttek az új tervek. Ágyhoz vagyok kötve, akkor írok blogot, szerkesztek képet, csinálom a hűtőmágneseket... csupa olyan tennivaló, aminek egészségesen nem biztos, hogy nekiülök, mert kismillió más dolog is akad. Pillanatok alatt jött a lelkesedés, hogy hű mennyi mindent el lehet végezni ágyból is... a probléma csak annyi volt, hogy konkrétan a fejemet se bírtam felemelni az első nap. Így tényleg az maradt, hogy fekvés és gondtalan pihenés. És ez nem annyira jellemző rám, azt azért be kell valljam.
Pihenés, nos igen, Mondta a doki, hogy sokat kell pihenni, én meg kinevettem jókedvemben. Mert egyrészt kínomban tényleg semmi mást nem tudtam csinálni, mint az ágyban feküdni, másrészt pedig egy csodálatos dolgot tapasztaltam meg, amit azelőtt szerintem nem sokszor. Mégpedig hogy tulajdonképpen ebben a beteg állapotban bármikor bárhol el tudok aludni, nem törődve a környezettel... sokszor arra ébredtem, hogy (megint) elaludtam. És a gyógyulásom egyik jele, hogy most meg itt kolbászolok ahelyett, hogy bevackolnám magam és pillanatok alatt elaludnék. Mert most már tudom tartani a fejem, tudok mászkálni (ugyan még óvatosan), nem vagyok rákényszerítve a szundira, és nem is vagyok annyira aluszékony.
A hétvége, a kritikus időszak hát eltelt. Lényegében szülők nélkül... és nem omlott össze a ház; a csapat egészségesebb része tudta, hol a helye, miben kell segíteni, és iszonyatos ügyesen helytálltak. Szépen mentek a házimunkák (persze csak kíméletesen, az alvókra figyelve), ügyesen gondozták a kicsiket, foglalkoztak velük, mindenki evett-ivott magától, nem várták el, hogy a szájukba legyen adva minden. Tanultak egy kis önállóságot... és tényleg nem volt semmi gond. Az éppen egészségesek elmentek nélkülünk iskolába, a kicsikkel mindig volt, foglalkozott valaki, így ők sem szenvedték meg nagy mértékben a kritikus napokat. Lehet valójában megérdemelnénk, hogy többször legyünk betegek...
Most már a kicsik is betegek, így érjük el a 60% betegarányt. Ez annyiból könnyebbség, hogy nem mászkálnak annyit, többet alszanak, de az is segítség, hogy én se vagyok már ágyhoz kötve. Mindig csodálkoztam azon, hogy Isten milyen jól intézi a dolgainkat: sose voltunk egyszerre betegek... most meg hogy sok-sok év után mégis összejött, annyira pozitív és kellemes meglepetés, hogy mindenki beleállt a feladatába és tudunk gyógyulni mellettük... a legkevesebb a hála, amit érezhetünk, mondhatunk.
A kalandnak még nincs vége, és nem tudjuk, mi vár még ránk ebben a kurzusban... de számomra mindenképpen pozitív, amin eddig átmentünk, és mindezek mellett abszolút nem számít az itt fáj, ott fáj, a rengeteg orrfújás, a szegény köhögő feleség... mert megint nagyjából váltottuk egymást, és mellette, a betegek mellett lehetek. Szerintem ez nagyon jól összejött ismét. Ő is mellettünk volt, míg tudott, most visszajár... s úgy gondolom, ez egy tökre jó dolog. Adok-kapok... és ez egy jó alap, irány a házasságban.
Utóirat: amint elkezdtünk visszaszállingózni az iskolába, munkahelyre, jött a visszaesés is. Amikor már úgy éreztük, jól vagyunk és kiszabadultunk ketreceinkből, folytatódhat a normális élet, paff... újrakezdtük az egészet. Influenza második kör, 21. nap...
Az egyik legjobb jelenet ebben a filmben...: kidögölve fekszünk a kanapén, nagylányunk hazaért az iskolából. Első útja a tűzhelyhez vezet, ahol megnyugodva-megelégedve detektálja, hogy van mit enni. Nem neki, nekünk... örömmel állapítja meg, hogy nem fognak éhen halni a szülők, de egyébként nekiállt volna főzni... nagy család-nagy örömök!
Szólj hozzá!
