Visszatekintő... újabb nagy lépés
Pécs után most Szombathely lett unalomig látogatott. És egy jó időre elég is volt..
Pécs, hááát... lényegében három éve volt. Illetve is. Mert elhúzódott a program, a vasúton belül az akkori következő lépcsőfok megszerzése miatt összességében egy éven túli időtartam volt, amikor heti három napot ott töltöttem. Szép város meg minden, de amikor az ember távol a családtól tölt sok időt (mindezt persze úgy, hogy több száz km-t kell utazni oda, aztán pár nap múlva vissza), akkor azt azért nem lehet kárpótolni semmivel. Hiába is szép egy város, meg mondjuk sok az erdő a környékén, meg jókat lehet enni... akkor is. Örültem, hogy vége annak az időszaknak, sikerült a vizsga, hazamehettem, és elméletileg egy magasabb fokra állhattam azon a bizonyos létrán (gyakorlatilag persze nem annyira, de a papír az papír..). Emléknek pedig megmaradt a sok-sok kirándulás: a várost hamar kinőve Dombóvár, Fonyód, Mohács, Orfű, Siklós, Szigetvár, Villány... ahogy az oktatás mellett megmaradt szabadidő engedte.
Szombathely egy újabb lépcsőfok volt a létrán, de visszatekintve sokkal keményebb, sokkal hosszabb program volt, jóval több és nagyobb áldozattal. Egy újabb vasútszakmai képzés helyszíne... 16 hónap telt el azzal, hogy minden hétköznap felpattantam a hajnali ötórás buszra, és négy óra utazás után beértem Szombathelyre. Ültem ott 5-6 órát, jól lefáradtam a tanulnivalókkal meg a sok beszéléssel... aztán amikor eljött az idő, elindultam hazafelé. Jobb napokon még emberi időben is haza tudtam érni, de alapesetben este fél 6-6 körül sikerült újra a családdal találkozni. Összességében napi 13 óra távollét, amiben 7 óra utazás szerepelt... ráadásul minden munkanap... hát, emellett tényleg semmire nem jutott idő, mert általában 8-9 óra körül már aludtunk, hogy másnap újra kezdődhessen ez a kör.
Megszenvedte a család rendesen... a ház körül kb. semmit nem tudtunk elvégezni, hobbiról, kirándulásról szó sem lehetett, de a veteményben is másfél méteres volt a gaz nyáron, be kellett vetni a fűnyírót. Mindenesetre külön hála, hogy meg tudtuk így oldani, napi hazajárással és otthonalvással, még ha sokszor rendkívül nehéznek és fárasztónak tűnt is... most hogy túlvagyunk rajta, szépen lassan utolérjük magunkat, pótoljuk az elmaradt dolgainkat. És megszépülnek az emlékek...
Hogy ne legyenek annyira egyformák a mindennapok, néha történtek apróságok, amik mássá, különlegessé, emlékezetessé tették ezt a megterhelő időszakot. Néhányszor pl. előfordult, hogy sikerült lekésni a buszt vagy vonatot, ilyenkor késve kullogtam be a helyszínre, rettegve, hogy na most aztán jól le is szidnak. Fel voltam készülve rá, de azért valljuk be, nem sok bolond van, aki képes ennyit utazni naponta... sokszor vittem magammal a rollert, mert eleinte máshogy nem is lehetett volna elérni a reggeli vonatot (később ügyesek voltak és 10 perccel későbbre tették az indulást, így már gyalog is el lehetett érni). Ősszel estem is egy hatalmasat, amikor megcsúsztam a nyirkos sáros faleveleken... egyszer akadt olyan, hogy hajnalban száguldoztam lefelé az országúton a rollerrel, és majdnem elütöttem egy szarvascsordát a sötétben... de előfordult, hogy leszakadt a felsővezeték, fél 12-re értem be. Egy óra múlva pedig hazaengedtek mindenkit... kalandos időszak volt, de valahogy hozzászoktunk már, hogy a mi életünk sosem unalmas. A tanfolyam előtt közvetlenül kezdtünk bele egy felújításba, nem tudtuk még, hogy újra iskolapadba ülök. Ház szétverve, hatalmas por, a napi két óra szabadidőmben a plafont próbáltam vakolni... nem is haladt gyorsan a munka... de végül elkészült.
Egyébként nem rossz város Szombathely, persze mindenkinek mások a szempontok... szép a belváros, hangulatos épületekkel, kis utcácskákkal. De azért másfél év alatt elég hamar "kinőttem", így inkább a környékre mentem kirándulni egy idő után. A koncepció az volt, hogy péntekenként egyszer-egyszer elmentem csavarogni, mikor nem volt annyira sietős a hazaút, így ismét sok hűtőmágneshez való fénykép született. Ajka, Celldömölk, Ják, Körmend, Kőszeg, Sopron, Szentgotthárd, Zalaegerszeg... kedves és kellemes emlékek maradnak a várossal együtt.
S hogy megérte-e ez a másfél év, lényegében távol a családtól?
Valószínűleg igen. Biztonságosabb munkakörben dolgozok egy irodában, nem a terepen szabad ég alatt, vonatok-mozdonyok között császkálva-bújkálva. Nem vagyok kitéve az időjárás viszontagságainak, és talán a vonat vagy a mozdony sem fog elütni. Kevesebbszer megyek a munkahelyre, így többet vagyok otthon, több idő jut a családra ...meg mindenre... így lehet végre haladni a dolgainkkal. És másabb hozzáállású a vezetőség, az új főnökség is, mint amit az utóbbi évben, a korábbi pozícióban tapasztaltam... az pedig szinte csak bónusz (bár teljes mértékben nem elhanyagolható), hogy az eddigi 35 perc helyett 15 perc alatt benn vagyok a helyemen autóval - igaz, erősen motivált, hogy ezért is érdemes végigszenvedni ezt a másfél évet.
Motiváció... nos igen. Nagyon kellett... az elejétől kezdve, hogy megéri ezt a sok nehézséget vállalni, mert a végén valószínűleg minden jobb lesz. Közelebb fogok dolgozni, kevesebbet kell mennem, biztonságosabb a munkakör, és végre számomra is értelmesebb, komolyabb munkám lesz. Úgy éreztem, több van bennem. Nem akartam megragadni egy szinten, hanem menni tovább, feljebb a létrán. S ez a másfél év ugyanúgy eltelt, mint minden másik... nehéz volt, hosszú volt, de kész, vége, túlvagyunk rajta. Most azért lenyugszom, és egyelőre nem keresem a következő tanfolyamot... bár a diplomát meg kellene lassan csinálni...
Igazából hálás vagyok. Hogy volt egy lehetőség, és sikerült élni vele. Hogy túléltük, megcsináltuk, és újult erővel tekinthetünk előre... ismét megtapasztalva, hogy az élet nem rólunk szól, nem mi vagyunk a főnökök, hanem van velünk, a hátunk mögött az Isten, Aki eláraszt bennünket jóságával, szeretetével. S hogy valóban ne legyen annyira unalmas az életünk, ismét belekezdtünk a felújításba... de ez már egy másik történet...
Szólj hozzá!
