Új év kezdetén mindig tele vagyunk tervekkel, álmokkal, nagy elhatározásokkal. Eltervezzük, megálmodjuk, elhatározzuk. Hogy szebb lesz, jobb lesz, más lesz - közben pedig ahogy telnek az évek, sokszor észre sem vesszük, megszokjuk, mennyi állandóság vesz körül bennünket. Olyan állandóságok, amik esetenként korábbi évek elhatározásaiból, fogadalmaiból állnak össze, és az évek múlásával sem kopnak el. Ezekről, a mi életünkben lévő „tartós dolgokról” osztok meg pár gondolatot.

     Amikor fiatal voltam, sose gondoltam, hogy bármikor is bármi közöm lenne Istenhez. Úgy gondoltam, hogy nincs, nem érdekel, nem létezik, nincs szükségem rá. Elvagyok a magam kis világában, amiben én vagyok a főnök, és nem fér bele semmi és senki. Az emberi kapcsolataim is ezt tükrözték: legyenek barátok, barátnők, de ne korlátozzon senki semmiben… megesett, hogy hiába voltak körülöttem emberek, hetekre eltűntem és nem találkoztam senkivel. Nem volt kedvem senkihez. Ugyanígy vélekedtem Istennel kapcsolatban is. Vagy van, vagy nincs-de nekem nem kell. Hagyjon engem békén mindenki, a magam életének magam vagyok az ura. Azonban Istennek más tervei voltak, más gondolatai voltak velem kapcsolatban… egy baleset kellett, hogy megállítson, észhez térítsen és rájöjjek, hogy nem vagyok egyedül. Nem kell egymagamnak küzdenem a mindennapokban. Nem vagyok elveszett és elvesztett, mert Isten létezik, él, és úgy szeret, ahogyan vagyok. Szennyesen, mocskosan, bűnösen-és Ő szívesen megtisztít s új életet ad nekem. Hiába ismertem meg egyre több „vallásos embert”, ez önmagában kevés volt, hogy Istenhez forduljak. A mai napig emlékszem a talpamon lévő mély, vérző sebre, miután véletlenül beleléptem a rozsdás vasba. A földön fekvésre, mert annyira fájt, és nem volt aki segítsen, hiszen lakott területen kívül történt a baleset, nem volt a közelemben senki. A nehézkes sántikálásra, a sürgősségi ellátásra. És az evangélizáló sátorra a téren, ahova fiatalok hívtak be kedvesen, és talán életemben először hallottam, hallhattam Jézusról, Isten fiáról, a Megváltóról. Aki ott, azonnal megérintett és tudtam, hogy kell nekem. Kell Ő, kell az új élet. Kell a változás. Kell az örök élet és kell minden, amit Ő ad. És az elmúlt 15 évben ugyanúgy mint akkor, kell Ő, mindennel, mindenével együtt. Új, minőségi, tartalmas életem lett, ami a környezetemben is feltűnővé vált. Tényleg sikerült megváltozni. Valóban szeretve vagyok, valóban nem vagyok egyedül, valóban élő és igaz ez az Isten! És ugyan nem mindig felhőtlen ez a kapcsolat, hiszen rengetegszer harcolok magammal, a viselt dolgaimmal, és ugyanúgy nem vagyok tökéletes és hibátlan, mint előtte sem-de van egy iránymutatás, egy értékrend, egy megváltott élet, amihez ragaszkodhatok, és nem cserélném el semmire. Isten működik napjainkban is, ezt tapasztalom, tapasztalhatom napjainkban is, minden nap.

     Amikor történt ez a baleset, már három éve udvaroltam egy (nem „vallásos”, hanem „keresztyén”, Krisztus-követő) lánynak. Az ember mikor benne van egy kapcsolatban, főleg mikor fiatal, azt hiszi, ez az igazi, ez a szerelem, ez a mindent elsöprő, amire mindig emlékezni fog. Aztán évek múlva, visszatekintve rájön, hogy csak egy lehet az igazi, és amikor azt hitte, ebbe-abba-amabba mennyire szerelmes volt - rájön, hogy ez csalóka. Én is azt hittem, hogy a korábbi sok barátnőbe mind szerelmes voltam, méghozzá mennyire - és talán mégsem. Mert ezzel a lánnyal minden más volt. Ebben a kapcsolatban voltak értékek: szeretet, türelem, figyelmesség, elfogadás, hűség, kitartás. Voltak értékek, de nem voltak érdekek. Vele, mellette jól éreztem magam, leszámítva a szigorúnak tűnő keresztény értékrendet, a szabályokat, de az élet sosem csak a jóról szól… ugyanakkor ezeket sokkal könnyebb volt át- és túlélni, miután megtértem, és már nem akartam főnök lenni a mindennapjaimban, hanem inkább Isten vezetésére bíztam magam. S ahogyan egyre teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, az együtt átélt sok-sok nehézség egyre inkább összekovácsolt minket… olyannyira, hogy öt év udvarlás után végül összeházasodtunk. Ha továbbra is a magam ura lettem volna, nem valószínű, hogy eljuthattam volna idáig - vagy legalábbis jól érezném magam a bőrömben. Isten tudja, kivel milyen terve van, kinek mit szán, kinek mi a legjobb, mindezt azonban nem tudhatjuk meg, ha nem bízzuk rá magunkat. Teljesen. Nem csak látszólag, vagy egy-egy dologban. Hanem teljesen és mindenben. A házasságunk is ilyen, pontosabban erre törekszünk. Mert nem vagyunk tökéletesek ugyanúgy, nem vagyunk bűntelenek, hibátlanok. Harcolunk magunk ellen, és sokszor egymás ellen is. Ugyanakkor kegyelem, nagy ajándék, hogy mindketten Isten mellett döntöttünk, Neki adtuk át magunkat, az életünket, s kijelenthetjük, hogy Vele a házasságunk hármas kötél-ami nehezebben szakad, mint egy „sima”, Isten nélküli házasságban. Nem vagyunk tökéletesek, de nagyon szeretjük egymást, és együtt, közösen mindenen át tudunk menni. Nem csak egyedül nem vagyunk, hanem emellett még ott vagyunk egymásnak is, segítő társként a mindennapokban. Isten ezt így tervezte, így van a helyén minden és mindenki. És mennyi megoldhatatlannak tűnő nehézség, válás, hűtlenség, szenvedés van a mai kapcsolatokban…! Képesek vagyunk elhagyni a másikat szinte bármi miatt, nem vagyunk elkötelezettek, kitartóak, nem merünk áldozatokat hozni… nem fontosak az értékek… nagy ajándék számunkra, hogy idén leszünk nagykorúak, hiszen 18 évvel ezelőtt volt az a bizonyos májusi délután… és Isten végig velünk van, vezet bennünket tovább a közös utunkon. Nagycsaládos szülőkként pedig igen gazdagon meg is vagyunk áldva...

     Milyen jó is volt fiatalként szabadságban, gondtalanul élni…! Azt tenni, amihez kedvem volt, a magam urának lenni, főnöke lenni a saját életemnek… írhatnám így, de visszatekintve nem teljesen ezt látom. Jó dolog a szabadság, jó dolog a fiatalság, de ha nem kezelik, nem tartják kordában, könnyen súlyos probléma lehet a vége. Ha nincsenek határok, nincs felügyelet, hamar megvan a baj. A nagy szabadság veszélyes és mindig ára van… ha az ember nem érzi jól, otthon magát a bőrében, a családi fészekben, könnyen elkezdi másfelé keresni a boldogulását és belemegy olyan dolgokba, amiktől a hiánypótlást reméli. Nekem is ez volt az utam, elkezdtem megindulni a lejtőn. Megvettem az első filctollakat, elloptam az első festékeket-és nem volt megállás. Nem érdekelt semmi és senki, mindent össze kellett firkálni. Szinte muszáj volt. Mert ez adott kitörést, szabadságot, és elismerést egy igen szűk rétegben. Ki akartam törni a szürkeségből, a mindennapokból, és nyomot akartam hagyni magam után… nem érdekelt a veszély, nem érdekelt a felelősség, nem érdekelt a következmény. Csak írni, írni, mindegy mivel és hova, de folyamatosan csak írni. Nappal, éjjel. Este, hajnalban. Mindig. Mindenhova. És semmi más nem érdekelt. Kattant a bilincs, bekerültem fogdára, de ez sem volt elég. Írni kell! Aztán Isten elküldte ezt a lányt. Egy tündért, aki nem tiltott - csak féltett. És ez elég volt. Ha szeret, szeretem. S ha szeretem, nem engedem, hogy miattam kelljen aggódnia, félnie. Ennyi elég is volt. Írni kell…? Kell. Ha az ember grafomán, akkor kell, szinte kötelező. Csak nem mindegy, hogy mit és hova… a falak, vonatok helyett oldalakon keresztül kanyarogtak a betűk, rengeteget leveleztünk, illetve a mai napig is írunk levelet egymásnak. Visszatekintve Isten megóvott a komolyabb dolgoktól, például a börtöntől, sőt mindezt a fanatizmust, grafomániát jóra is fordította. Hiszen ennek köszönhetően ismerkedtünk meg az interneten... S ahogyan a házasság, a közös boldogulás során munkanélküliségben is volt részünk, ismét előkerült a festés, rajzolás, mint pénzkereseti lehetőség.  23 éve vettem az első filctollat az osztálytársamtól, öt évig a vandalizmusban teljesedett ki a grafománia, majd néhány év kihagyás után gyökeresen átalakulva, törvényes keretek között, immár vállalkozás keretében folyik a festegetés, napjainkban is.

     Fiatal hívőként (és friss házasként) fontosnak tartottam, hogy bizonyságot tegyek Istenről, az Ő létezéséről, napjainkban is megtapasztalható csodáiról az életünkben. Önmagában is nagy csoda, hogy egy olyan senkit, mint amilyen én vagyok, annyi bűn, mocsok, szemétség ellenére is ennyire szeret, elfogad, feleséggel ajándékoz meg… hihetetlen és felfoghatatlan volt számomra, hogy a céltalan magam ura vagyok életnek ennyire más irányt, valódi és igazi célt tud adni Valaki, Aki nem sokkal korábbig nem is létezett a számomra. Mi ez a nagy, meg nem érdemelt kegyelem? Itt állok, néhány éve adtam át az életemet Jézusnak, erre pedig ez van… hatalmas változások… mit tehetnék én ezért, hálából?  Mivel a beszéd nem nagyon megy, és a grafomániám a gépelésben is kiélhető, kamatoztatható valamelyest (mint Istentől kapott ajándék), így elkezdődött ennek a kis internetes naplónak a története. Elsődleges célja az Istenre mutatás, az Ő napjainkbeli csodáinak bemutatása, leírása - hogy minél többen meglássuk, tapasztaljuk meg, hogy van Isten, ma is él és működik. Legyen bizonyíték, élő bizonyosság, hogy nem vagyunk egyedül, nem vagyunk magunkra hagyva ezen a bolygón, és Isten valóban itt van közöttünk és cselekszik. Nagyon sok eset gyűlt össze az évek alatt itt leírva… másodlagos cél a távol élő család számára híradás, hiszen 200 km-nél nagyobb távolságban vagyunk a szülőktől, és akkoriban még nem voltak közösségi oldalak, nem lehetett mindenkit azonnal elérni, nem volt mindenki online, mint manapság. Kinek mi a fontos, mennyi időt szán a számára fontos dolgokra? Mennyire fontos nekünk Istenről beszélni, írni? Mennyire fontos Isten mellett kiállni, és továbbítani mai csodáit a környezetünkben élők felé? Nekünk nagyon fontos, hiszen mindazt a jót, amit megtapasztaltunk, amin keresztülmentünk, szívesen osztjuk meg bárkivel-hátha segíthetünk ezzel másoknak…  hátha valaki közelebb kerül ezáltal Istenhez… hátha más is megtapasztalja ezeket a csodákat. 11 éve kezdtünk írni, azóta követhető valamelyest a történetünk, az életünk ezen a felületen.

     Tartós dolgok… korábbi évek elhatározásainak, fogadalmainak, döntéseinek életjobbító eredménye. Egy döntés Isten mellett, vállalva a valódi, teljes, megváltozott új élet lehetőségét. Egy fogadalom, kiállás, életre szóló hűség a feleségem mellett, akivel mindenemet megosztom és törekvés arra, hogy boldog legyen velem. Mert a házasság nem rólam szól… egy elhatározás, hogy az Istentől kapott ajándékot Isten szolgálatába állítom - legyen az egy grafomántól származó, Istenre mutató blogbejegyzés, vagy egy teljes odaszánással, szívvel-lélekkel készített festés a megrendelő megelégedésére.

     Az idő rohan és nem áll meg az élet. A Te napjaidban milyen tartós dolgok szerepelnek, s hova vezet az út?