Szinte napra pontosan egy éve hagytuk el a nagy lapos Alföldet és költöztünk ide a dombok közé a Balaton-felvidékre...

     Megbántuk? Abszolút nem. Életünk egyik legjobb döntése volt kiszakadni egy olyan környezetből, ahol nem nagyon érezhető a fejlődés. 10 év bőven elég volt meglátni, hogy az csak egy ugródeszka volt számunkra... és örülünk, hogy sikerült onnan eljönnünk. Hiányzik? Nem. Ha azon kellene gondolkodnunk, hogy mi hiányzik... talán az erdő, a nagyon nagy és dzsumbujos kert, a nyugalom. De minden más jobb itt, mint ott... nem volt rossz dolgunk ott sem egyébként, jól elvoltunk, csak a jövőkép hiányzott. Az viszont nagyon sok mindent meghatároz.

Régebbi posztjainkban már írtunk ezekről bővebben, de az újabban ide tévedők kedvéért röviden visszaemlékezek most:

     Röviddel költözésünk után, egyik este 9 körül megállt egy autó a ház előtt. Mondom Annának, szerintem hozzá jöttek, én nem ismerek még senkit (lévén az első itteni hónap alatt csak háromszor aludtam itt, mert hol az előző helyünkön dolgoztam még, hol Pécsen voltam tanfolyamon). Kiszáll a fiatal anyuka, hozza a frissen sült sütit...

     Mivel alig voltam itt az első hónapban (pontosabban szinte semennyire), semmit nem tudtam intézni a ház körül: se pakolás, se szerelés, se takarítás... és erre egy hirtelen látogatónk egy ismerősének említette nem hétköznapi helyzetünket, aki időt, pénzt, energiát nem sajnálva jött napi szinten, és mindent elvégzett. Ajándékból. Nem hagyta, hogy kifizessük, pedig tényleg annyi mindent megcsinált a ház körül... még szédülését leküzdve felmászott a tetőre is cserepeket cserélni...

     Némi izgalommal voltunk a fűtést illetően, mert csak két kályha volt a házban, így pedig elég kacifántos lett volna nekiindulni a télnek. Új hely, nem ismerünk senkit, amúgy is a szakemberekre sok időt kell várni mostanában... és jött szinte napi szinten a fűtésszerelő, aki rengeteget túlórázott, sokáig estig is, csak hogy megoldódjon a helyzetünk. Előtte egy építési vállalkozó járt nálunk, akitől ajándékba kaptuk a kazánház  betonozásához szükséges anyagokat, a komplett új kéményt, emellé a munkadíjat is átvállalta...

     Így kezdődött itteni életünk: megannyi apró és nagyobb csodával, mely azóta is tart... mondhatni Isten valóban a tenyerén hordoz minket...

     Az első itteni évünk után néhány nagyon szembeötlő különbség az ország két széle között...: 

     - munkalehetőség: az ember itt ha bármerre megy, mindenhol azt hallja, hogy nincs munkaerő. Mindig, mindenhol, mindenhova keresik a munkavállalókat.... én is már vagy három munkalehetőségen gondolkodtam el komolyabban. Ezzel szemben az Alföld azon táján sokan szerettek volna, mégsem tudtak dolgozni, mert nem igazán van hol és mit... persze nem lehetetlen elhelyezkedni, de míg ott sokan vannak kevés munkára, itt sok munka van kevés emberre. A bérezésről nem is beszélve... a Balaton közelsége jó hatással van a régióra.

     - itt számít a gyerek. Persze, alapból mindenhol. De itt minden probléma nélkül meghívják egy szülinapra az EGÉSZ osztályt. Állandóan hívják át egymás gyerekeit a szülők barátkozni, játszani. A legkisebb faluban is van játszótér. És az önkormányzat örül, hogy vannak gyerekek; a születési támogatás és a tanévkezdés egyaránt egy komoly és valóban hasznos összeg. Emellett pedig természetesen van gyereknapi rendezvény, ennek a kb. 40 gyereknek is... ezzel szemben az előző helyünkön a mieink nem mentek túl sokszor vendégségbe; a szülők nagy részével szinte semmilyen kapcsolatunk nem volt (még virtuálisan sem); játszótér ugyan volt a városban, de nem minden településrészen, és évek óta könyörögtek újakért; a születési támogatás szinte vicc összeg, a tanévkezdési támogatás pedig csak akkor járt, ha védelembe van véve a gyermek.

     - kultúra: akármerre megy az ember, mindenhol van valami program-kicsiknek, nagyoknak, még a legapróbb településen is. Egymást hívogatják át a falvak lakói egy közös szórakozásra. Minden faluban van könyvmegálló-van, ahol zongora is be van téve, vagy fotel asztallal, kislámpával. A Mikulás-ünnepségnél nem számít, ki melyik településen él: a gyerek az gyerek, mindenki kap csomagot-ha marad még, akkor többet is. Az Alföldön ezzel szemben kevés kisgyerekeseknek való program volt a város lakóinak; a Mikulás kb. 600 forintért vitte házhoz azt a csomagot, amit a szülő előzőleg elkészített; a könyvmegálló pedig ismeretlen, meg amúgy is bizonyosak csak tűzre hordanák el a könyveket...

     - szemlélet: nagyon sok értelmes és értékes dolgot meg lehet szerezni ingyen: ruhát, játékot, bútort... vagy online ajánlja fel valaki és lehet jelentkezni, vagy egy csereberés zsibvásár keretében pakol ki valaki számára felesleges dolgokat, és viheti valaki más, akinek még értéket jelent. Alapesetben is az a hozzáállás, hogy amennyire rajtunk múlik, segítsünk másokat (ezt tükrözik a bevezetőben leírt esetek)... a régi helyen nem nagyon foglalkoztak egymással az emberek; aki dolgozott, munka után bezárkózott a házába. Ha adományt adtak, annak nagyrészt két jövője volt: vagy elégették a kapott bútorokat, ruhákat, vagy viszontláttuk valahol eladó áruként... 

     Mivel vastagon van munkalehetőség, ezért magasabb az életszínvonal is. Ez pedig magával vonzza, hogy a gyerekeknek olyan bulit csapunk, amilyet csak szeretnénk; szánunk pénzt a játszótérre, a szociális támogatásra, a kultúrára, a környezetünkre. Ahol nehéz a megélhetés, ott mindenre kevesebb pénz jut, és a lakosság sem érzi jól magát, illetve magáénak a környezetét.

     A falunk vezetéséről, tevékenységéről pedig...: ha este esik a hó, hajnalban már le van takarítva az út; be tudok menni dolgozni a városba, tud jönni a busz. Nem nő térdig a gaz, a parlagfű, mert mindig vágva van. A polgármester ugyanúgy kinn van az utcán, és végzi a fizikai munkát-akár 38 fokban is. Ha valami lakosságot érintő ügy van, tud róla mindenki, mert van tájékoztatás. Picink születésekor a polgármester személyesen köszöntött. A támogatásokról pedig nem felejt el tájékoztatni.

     Kelet és Nyugat... nem bántuk meg a váltást. Istennek hála, hogy el tudtunk költözni!