...hogy egy hónappal iskolakezdés előtt egyedül leköltöztem egy felújítandó házba az ország másik felén hat gyerekkel és egy hat hónapja pocaklakóval.

     Nem volt mindig minden könnyű, pláne, hogy Petit jóformán csak néhány óra erejéig láthattuk egész augusztusban (ugyanis csak szeptembertől vették át az új munkahelyre).

     Mi heten voltunk az "előőrs", hogy egyrészt megszokják a gyerekek az új helyet, másrészt picit elkezdjünk berendezkedni, előkészíteni a helyet a hamarosan érkező cuccainknak, harmadrészt, hogy haladjunk valamennyit a felújítással, fogadjuk a "szerelő bácsikat", keressünk helyben esetleg embert, aki vállalja a munkát, amit még feltétlen szeretnénk elvégezni a tél és a babánk érkezése előtt.

     Úgy éreztem, ami rajtam múlik, meg kell tennem (és ami nem, azt nem), így tudok segíteni a férjemnek, aki még nem lehetett itt, mert három hetet Pécsen tanfolyamon, egyet Vésztőn a régi munkahelyen kellett töltsön. Senkinek nem volt könnyű ez, főleg, hogy kissé hirtelen ugrottunk bele, s még "odahaza" sem volt minden összepakolva, míg "idehaza" a bútorozottan (= mindenfélével telepakolt) vett házunkról újra és újra kiderült egy s más (nem feltétlen pozitív dolog)...

     Valójában nem is költöztem egyedül. Isten mindvégig velünk, mellettünk állt, meg hát ott ugrabugált mellettem és bennem összesen hét gyerek, akik hatalmas kalandnak éltek és élnek meg mindent, még ami nekem bosszúságot okoz, azt is... kaland volt az összepakolás, elbúcsúzás a kertünktől, házunktól, a hajnali indulás, a nyolc órás vonatút, a sokszori átszállás, a metrózás, a hosszú várakozás Kelenföldön (mert galambot etetni izgalmas!), az alagútból kibukkanva a Balaton, a leszállás, a kocsizás egy ismeretlen házba, a birtokbavétel, matracon alvás és a számtalan érdekesség, ami a melléképületekben és régi szekrényekben volt elrejtve a titokzatos, zegzugos kertben és házban...

     Hát kezdtem én is kalandnak felfogni, mert a lelkesedés ragadós. Mikor hajnali fél kettőkor a sötétben kiégett a fejlámpa és az éjszakai eső után csúszós udvaron már ki tudja, hány órája próbáltuk befogni és az autóba tuszkolni költöztetendő baromfiudvarunk lakóit a férjemmel, már csak nevetni tudtam, hogy mi nem vagyunk normálisak!!! És igen, ez kaland...!!! Kettőkor sikerült végre elindulnia a dugig rakott kocsival, reggel 9-re érkezett meg a kacsákkal, tyúkokkal, gyöngyösökkel, muskátlijaimmal (ez nagyon fontos!!!... nekem...) tömött autó.. én a gyerekekkel akkor még csupán az út tizedrészénél zötyögtem a vonaton.

     S mire leérkeztünk, az állomáson várt ránk Peti és apukám két autóval. Bevásároltunk, s a dimbes-dombos úton megérkeztünk az új házunkhoz, ami egyszer majd OTTHON lesz, de talán már az is volt, mert az ablakban a muskátlim várt (kissé megviselt állapotban, mert a kacsák lelegelték útközben a felét), az udvaron kotkodácsoltak a tyúkjaink... és hívogatott a ház, a nagy gaz a kertben: "ne hagyjatok így, ilyen állapotban! Végre megérkeztetek és rendbeszed valaki...!"

     A gyerekek azonnal szétszéledtek és a régesrégi utánfutóból hajó lett, a titokzatos melléképület félhomályos padlása meg főhadiszállás, a hátsó kert Robinson szigete.

     Másnap Peti hajnalban el kellett utazzon egy hétre és nekiveselkedtem: kezdtem rendbeszedni az előszobát, hogy legalább valahol rend legyen. Lehet, hog naiv vagyok, de azt azért nem gondoltam, hogy a "bútorozott" címszóba beletartozik MINDEN, ami a házba valaha is bekerült. Mire a gyerekek felébredtek, összeszedtem négy vezetékes telefonkészüléket, három doboznyi ajándéktasakot, két kiló díszgyertyát, huszonhárom elemlámpát, egy parókát, öt kukászsák szemetet, több kiló mindenféle virág-és vetőmagot, és még sorolhatnám hosszan, mi fért arra a kilenc négyzetméterre a bútorokon kívül.

     Kihordtuk Lucával a felesleget az egyik melléképületbe, aztán már lett végre egy kis asztal székekkel, ahol le lehetett ülni reggelizni, meg két kis fotel, ami jelképezte a nappalit...

     Ezekben a munkálatokban olyannyira sikerült kifáradnunk, hogy másnap egész nap csak a Balatonban lubickoltak a gyerekek, én meg a parton néztem őket kimerülten...

     Aztán szépen lassan haladva, apránként kiürítettem a szekrényeket, polcokat, bezsákoltam és a fiúk segítségével a melléképületbe pakoltattam a számtalan holmit, apróbb bútort (székeket stb). Egy hét alatt lett annyi hely, ami megtelt az első kanyarral érkező bútorainkkal, ruháinkkal, egyebünkkel.

     Az első hét végére már többször éreztem, hogy azért ez így várandósan sok és emberfeletti, pláne, hogy kissé túlságosan otthon kezdték már érezni magukat a gyerekek és mindig találtak valamit, ami veszélyes vagy nekem már túl sok volt (pl. HAT vasvilla). Ki is tiltottam őket a veszélyes helyekről...

     És Isten látta, hogy kezdek elfáradni, kimerülni és elkeseredni. Ezért küldött segítséget sok-sok helyről. Mert Ő az anyajuhokat szelíden vezeti. És tekintettel van a kisbárányokra is.

     Falunap volt azon a szombaton, ahol a nagy csinnadrattára felvonultunk. Gyereket csak egyet láttunk, azonnal odaszaladtak barátkozni az enyéim, s két perc múlva már azon kaptam magam, hogy egy kedves nagymamával beszélgetek, akinek első kérdése volt kb., hogy lehetne-e ő a mi pótnagymamánk...??? És régóta keres már egy családot, akiknek segíthetne, és mikor meglátott minket ezzel a sok gyerekkel, hát megdobbant a szíve... kicsit el is pityeredtem, mert egy férj nélküli, magányos hét után azért jólesett ilyen kedvességgel találkozni.

     Erika (mert így hívják) azóta is segít, ha teheti, és gondoskodik rólunk, mint igazi pótnagymama.

     De van ám nekünk "odahaza" is pótnagyink, Ibolya, aki hűségesen segített mindig, míg Vésztőn laktunk, és minden hónapban igyekezett jönni, 40km-t kocsiztatta a kész levest, süteményt (másnapra is bőven jutott mindből), a gyerekeknek hozott ezt-azt, végigszáguldott a házunkon és mindent kitakarított, rendbetett, jó tanácsokkal és receptekkel látott el... erőt adott még a távolból is nekem, hiszen elment Petinek segíteni összapakolni a maradék holminkat, kitakarítani a házunkat (senki sem kérte erre!), ebédet is vitt a férjemnek... akinek már nem él az anyukája, hogy segítsen.

     Az én szüleim is ráértek végre és a második hét nem telt már olyan nehezen emiatt. Anyukám olykor felbuszozott hozzánk a nyaralójukból, vagy mi mentünk le hozzájuk a partra...

     És az áldás-özön záporozni kezdett ránk, és azóta is csak kapkodjuk a fejünket és már számon sem tudjuk tartani azt a rengeteg csodát, amivel Isten elhalmoz bennünket.

     Egy régi otthonoktatós anyuka ismerősömék erre jártak és meglátogattak (a rumli közepén egy kis szilvával meg nápolyival meg tudtuk kínálni őket, persze a nagy részét a gyerekeink fogyasztották el :)), beszélgettünk, és ők "szabadították ránk" azt a kedves házaspárt, akiknek rengeteg segítséget köszönhetünk azóta is. Mert energiát-időt-pénzt nem kímélve mindent megtesznek azért, hogy minket segítsenek. És nekik vannak ismerőseik helyben... és ez nagyon sokat számít most nekünk, hiszen ismeretlenként kissé nehezen boldogulnánk.

     Amikor megkaptuk a villanyszerelő sokmilliós árajánlatát, akkor kezdtünk keresni valaki olcsóbbat, erre jött ez a kedves bácsi, aki történetesen villanyszerelő. És ingyen, szolgálatból, kedvességből sok mindent megszerel nekünk. Régebben meg konyhabútorokkal foglalkozott, így aztán ő rakta össze a konyhabútorunkat, s a hiányzó lapot is tudta pótolni, történetesen pont olyan színű és akkora darabbal, mint kellett-természetesen élfóliája is volt hozzá illő tölgy színben... a szomszédja fűtésszerelő, akit megkért, hogy rengeteg munkája mellett segítsen nekünk, úgyhogy megyek is most már, mert nemsokára érkeznek, hogy a csöveket összeszereljék, ja, meg jön a gipszkartonos is, hiszen kell egy szobácska a babának meg nekünk (a már meglévő fiú-és lányszoba mellett, amivel régi álmunk vált valóra!).

     Szóval nem hagyott minket Isten egyedül. És még rengeteg mindent le kell majd írnom, mert ezek olyan csodák, amiket nem szabad feledésbe merülni hagyni. És bizonyítékai annak, hogy van Gondviselő Atyánk, Aki nem feledkezik meg az övéiről.