Mindannyiunk életében vannak olyan dolgok, amikről tudjuk, hogy nem kellene megtennünk, mégis megtesszük... 

     ... mert jó. Mert jónak gondoljuk. Mert nem érdekel. Mert az számít, ami nekünk a jó, és a másik nem érdekel. Vagy bármi másért...

     Folyamatos a harc a jó és a rossz között. S nem (csak) a világban, a környezetünkben, hanem - bennünk. Lehet tudjuk, hogy nem kellene megtennünk - és mégis megtesszük. Mert (azt gondoljuk) megtehetjük. Vagy csak egyszerűen nem foglalkozunk a kérdéssel, s így éljük a mindennapjainkat.

     Persze az is lehet, hogy tudjuk, tisztában vagyunk azzal, hogy mi rossz és mi jó, emellé pedig próbálunk ellent állni, megállni és törekedni arra, hogy ne a rosszat cselekedjük. Aztán egy darabig erősek vagyunk, ellenállunk, végül - elbukunk. Harc, harc, harc... mindig, minden nap, minden óra, minden perc. Folyamatosan. Ki lesz a győztes?

     Száguld velem a vonat, nézem az elsuhanó tájat. Ezzel együtt az épületeket, építményeket... kicsit máshogyan nézem és látom, ami elém tárul: észreveszem a kis épületeket, a beton falakat, a szabad felületeket; látom azt is, hogy ez most éppen mihez-kihez tartozik. Milyen jó lenne egyet ráírni, ráfesteni ezekre, mint a régi időkben... mindenhol, mindenen otthagyni, hogy "itt jártam". Persze az üres betonfalak, vasúti rámpák, itt-ott elhagyott-elfelejtett betonkockák vonzanak, szándékosan nem okozunk (már) kárt...  

     Nézd csak, itt egy vasúti rámpa. Egy önálló, látszólag semmihez-senkihez nem tartozó betonfal, amúgy is vannak már rajzok rajta. Mi lenne, ha...? Itt aztán tényleg nem zavarhat senkit, tényleg nem lehet károkozásnak venni. Az ember szépen idejön sötétedéskor, gyorsan megfesti és megy is tovább a dolgára... ugyanez az egyik állomáson: kis kör alakú betondarab, reggel két vonat között, 10 perc alatt simán meg lehetne festeni, nincs itt senki úgysem. Legalább új élményt ad az állomás, ha az ezeréves szürke beton színt kap végre. Régen, gyerekkoromban is így volt...

     Kísértés. Mindig, folyamatosan ott van, velünk van. Velem van. De menő lenne, ha 15 év után fújnék valamit; látná a kis graffitis társadalom, hogy még élek, még megvan a lelkesedés, a lelkület, a lendület... egy kis jeladás az elismerés, visszajelzés reményében... vagy csak úgy. Megtehetném... mert miért ne? Minimális a kockázat, kárt nem okozok (leszámítva a vizuális környezetszennyezést), és legalább hírt adok magamról... 

     A "hiba" ott van, hogy azt mondtam sok-sok évvel ezelőtt, hogy én Jézust követem. Legyen Ő az életem Ura. Legyen Vele, Általa új, értelmesebb életem. Ez pedig merőben más életstílust, életérzést, életfelfogást jelent... megtehetem, hogy összefestem, mert miért ne? De amúgy tényleg... miért igen? Ha Általa új életem van, mi fér bele? Írja-e a Biblia, hogy ne fessem össze, ami nem az enyém?

     El kell döntenünk, hogy kihez tartozunk. Hogy mi fér bele. Hogy mit kezdünk a kísértésekkel. És hogy mi a fontos: a régi, elveszett(nek tűnő) élet a széles úton, vagy a sokkal tartalmasabb, gazdagabb, Istennel járt keskeny út? Az a fontos, hogy a korábbi közösségünknek, kapcsolatainknak feleljünk meg, vagy inkább Istent tartjuk szem előtt, az Ő útmutatásait, hogy minél kevésbé valljunk kudarcot egy-egy kísértés, próba során?

     Persze sosem ilyen egyszerű. Kísértések mindig lesznek-a kérdés, mennyire tudunk helyt állni, ellenállni, illetve hogy mi a fontos, milyen értékrend alapján éljük az életünket. És persze hogy mennyire ismerjük fel a rosszat, a ránk leselkedő folyamatos harcokat, kísértéseket.