Egy időben lányunkat az "Akicul" (visszafelé Lucika) névvel borzasztottuk. Nem volt túlságosan oda érte, sőt a napokban is kipróbáltuk, és továbbra is hevesen tiltakozott, hogy "Nem vagyok Akicul. Én Luca vagyok!". Szeretem, hogy ennyire öntudatos, tisztában van magával, sőt, ha azt mondom neki (saját mondására reflektálva): "ÉnvagyokaLuca!", akkor "NeménvagyokaLuca", kissé furcsán hangzó, de valójában igaz választ adja rá. 

Lányunk dacol a dackorszakkal, és néha úgy tűnik, mintha szándékosan nem tenné meg azt, amire kérjük. Időnként fordítva is kell gondolkodnunk és cselekednünk: "Nem kell idejönnöd", "Nem kell megenned", és így tudjuk elérni, hogy valójában azt cselekedje, amit szeretnénk elérni. Mert akármit mondunk is neki, időnként pont az ellenkezőjét teszi... ha kérem, hogy mondjon ki valamit, akkor egyszerűen annyit mond: "Nem mondom". Erre hát megkérdezem, mit nem mond ki, a válasz: "Nem mondom azt, hogy ... ". Szóval trükköznünk kell néha vele kapcsolatban, de jól elvagyogatunk így egymással...

 Az időszakosan szárazabb napoknak köszönhetően sok utcai rajzolásra adódik lehetőség. Eleinte megkövült mésszel, majd összeszáradt diszperzittel, újabban jellemzően lepotyogott külső vakolattal és kissé megázott gipszkartonnal rajzolgatunk önfeledten az utca közepén. Lucus húz két vonalat, "Itt van Luca!"-felkiáltással. Majd húz egy hosszú harmadikat, amit "Luca nyála" megnevezéssel illet... van, amikor eszeveszett módon keresztül-kasul színezi az úttestet, ahogy ő mondja: "kiszínezem az utat". Azért kíváncsi vagyok, milyen művész lesz belőle... múltkor mentünk vonattal valamerre, lányunk persze észreveszi a különböző színű-stílusú-méretű graffitiket, és megállapítja: "Ezt nem apa festette". Egyébként pedig ő is szeret "szétírni" mindent, befehéríti még a farönköket is az udvarban a mindenféle kezébe adott rajzeszközzel.

Az elmúlt hónapban megfogalmazódott bennem az a kérdés, ami Andrisnál nem, de Lucánál mostanság elég sokszor: vajon mennyire kell, szabad engedni, hogy ennyire ragaszkodó legyen ez a kisnagylány? Sokszor tényleg levakarhatatlan, ragad rám, tapad mint a bélyeg, és nem tudom, mennyire egészséges ez. Valamelyik este későn értem haza, lányom türelmesen várt, azt is megvárta, míg rendbeteszem magam az alváshoz, így aznap háromnegyed tíz körül került csak be az ágyába. A könyörgés, hogy vegyem fel, folyamatos, és kérdés számomra, hogy valóban mindig fel kell venni őt? Aztán arra jutottunk, hogy mindez belefér, de tény, hogy Luca módfelett apás kisgyermek... mondjuk Andris pedig inkább anyás, bár talán nem ilyen mértékben.

Újabban nagy sláger esti fürdetésnél, hogy nagyobb gyerkőceink közös erővel csempét mosnak saját szivacsaikkal. Múltkor felfigyeltek egy pókra, aztán végre nyugtázták, hogy elfér az ott, nem kell bántani (aztán valami csak történt vele, mert feltűnően hosszú ideig nem mutatott életjelet). Lucuska erre megszólal: "Szappanozzuk be a pókot!". Nocsak, hát kérdem is, miért? "Hogy el tudjon repülni..." Repülő pók, az aztán izgalmas... Luc egyébként az alábbi egyedi kifejezéseket használta mostanság: csurogtatom (csurgatom), lefeküdök (lefekszem), megazítom (megigazítom), leöltözök (általában levetkőzök lenne), emellett végy ki (vegyél ki) és menjél ide (gyere ide).

Minden hónapban elhatározom, hogy írni fogom a szövegeiket, aztán vagy lesz belőle valami, vagy nem... de azért jó lenne ezt komolyabban venni és jegyzetelni, mert az írás legalább megmarad.