Az „Így költöztünk el – 1. rész (Előzmények)” bejegyzés folytatása…

     Az adásvételi szerződés megkötése a karanténos izgalmak után sikeresen megtörtént. A tulajdonosok ekkor ugyan még nem szerették volna eladni az ingatlant, csak hónapokkal később - mi viszont éreztük, hogy ez egy „most vagy soha” helyzet: ha most nem vagyunk kicsit rámenősek, talán soha nem lesz már esélyünk elköltözni, vagy legalábbis nem erre a környékre. Az embernek mindig hozzá kell adnia a maga részét, ha Isten munkálkodik és lehetőségeket ad… nem elég csak várni a csodát, illetve hogy valami történjen, nekünk is meg kell tennünk, ami rajtunk múlik. Ez a rámenősség egyébként be is igazolódott: az árak olyan mértékben emelkedtek a régióban, hogy ma már a fél házat se tudnánk megvenni…

     Boldogan zötykölődtünk hazafelé, először vasúton a fővárosig, onnan pedig fele-fele megosztásban autóval és újabb vonattal. Nem hittük el, hogy igaz lehet… hogy elköltözhetünk végre… ugyan még nem láttuk tisztán, hogy miből és hogyan fogjuk megvásárolni a házikót, de a dolgok folyamatosan körvonalazódtak. Szóba került a falusi CSOK, mint lehetséges opció, igyekeztünk is ennek megfelelően minden papírt, dokumentumot beszerezni és időben beadni az igénylést. A szerződés értelmében két hónapunk volt kifizetni az ingatlant.

     Idővel természetesen jöttek a bonyodalmak. Ez nincs meg, időközben amaz lejárt, emezt pedig pótolni kell. Ezalatt már más is jelentkezett a házért, azonnal, készpénzben ki is fizette volna… előnyben volt hozzánk képest, azonban az eladóknak mi voltunk szimpatikusabbak, így vállalták, hogy várnak ránk. Isten megint jelen volt és megmutatta magát… de azért végig izgulhattunk: mi lesz, ha valaki másnak, azonnal fizető vevőnek eladják a házikónkat?

A két hónapból szinte kifutni látszottunk, s a falusi CSOK ügyintézése (nem a mi hibánkból) megakadt olyannyira, hogy már nem lett volna időnk beadni és megvárni, míg elbírálják és folyósítják a támogatást. Kissé lehetetlen helyzetbe kerültünk ezzel: jogosultak lennénk, mégsem kaphatjuk meg idő híján egy hivatal hosszas heteken át tartó késlekedése miatt.

Odafentről azonban nem nézték tétlenül így adódott helyzetünket.

"Véletlenül" épp akkoriban kelt el egy, nemrégen ipari területté nyilvánított családi telkünk, aminek az ára segítség volt a vásárláshoz. Így aztán néhány nappal július vége előtt sikerült kifizetni az új családi házunkat, a következő héten pedig kezünkben voltak a kulcsok. Kb 370 km-es távolságról beszélünk... számunkra ez óriási lépés volt... Keletről Nyugatra!!!

     Amikor már kezdtek igazán alakulni a dolgok és úgy tűnt, valóban lesz költözés, elkezdtük hirdetni a régi ingatlanunkat. Szegényes környék, hiába új építésű a ház… vajon sikerül-e gyorsan, heteken-hónapokon belül eladni? Nem tűnt életképes dolognak az ország másik feléről időnként visszajárni és vigyázni rá… üresen nem szerettük volna hagyni már a környék miatt sem, viszont csak emiatt nem maradtunk volna már meg, vágytunk az új helyre, új házikóra. Vajon mekkora esélye van annak, hogy az ember két héten belül eladjon egy házat, egy viszonylagosan szegényebb régióban? Istennél bizony hogy nincs lehetetlen! Sok érdeklődőnk volt, de csak egy komolyabb - s végül ez volt a nyerő.

     Meglettek az új családi fészek kulcsai, az új tulajdonosa a régi házunknak is. A lehetőségekhez képest igyekeztünk mindent összepakolni, mindenkitől elköszönni. Nem volt könnyű dolog, mert én közben Pécsre kellett hogy járjak tanfolyam miatt… állandóan kérdeztem Annát, mikor tudunk költözni? Szegényre maradt a pakolás szinte egésze, egyre gömbölyödő pocakkal. Aztán egyik szombat délután azt mondta, nagyjából készen áll, költözhetünk.

     Nem hittem el. Mert ez amúgy is, meg az egész teljesen hihetetlen. Mehetünk…

     Népes baromfiudvarunk és túlélőmacskánk elhelyezésén sokat tanakodtunk, végül az az ötlet született, hogy én autóval és a jószágokkal előre megyek, Anna pedig a gyerekekkel vonatozik másnap hajnalban. Így - miután szakadó esőben, kiégett zseblámpával az utolsó tyúkot is levadásztuk a diófáról, s benn volt mind a 31 állat rekeszekben a csomagtartóban, a fennmaradó üres helyeket pedig az anyának igen fontos muskátlikkal és néhány napi ruha-túlélőcsomaggal tömtük ki – hajnal fél kettőkor sikerült elindulni. Szerintem ilyen fárasztó utam nem volt még… nem csak a kinti környezetet kellett figyelni, utat, vadakat, más közlekedőket; hanem még a benti szállítmányt is: mikor borul fel valamelyik rekesz és mászik az ölembe vagy a lábam alá, esetleg szorul a pedál alá egy tyúk, kakas vagy kacsa. Közben pedig párszor átfutott rajtam a rémület: mit szólna egy rendőr, ha megállítana… szép látvány lehettünk volna…

Az egyik pihenő alkalmával egy autópálya-parkolóban kinyitottam a csomagtartót, a társaság bambán nézett rám a felborult rekeszek szélén tornászva, de meg se mozdultak, elszökni sem állt szándékukban. Gondoltam, akkor egy kicsit szundítok, jócskán rám férne. Sosem hittem, hogy a kacsák miatt fog mindez meghiúsulni ugyanis az egész úton, 8 órán keresztül ricsajoztak megállás nélkül…

Egyszer valahol a Duna környékén eltévedtünk, végül fél 10 környékén kinyitottam a kaput, kidobtam az állatokat a kertbe, felraktam a félig lezabált muskátlikat az ablakokba és pár órát elaludtam a kocsiban. Hihetetlen út, hihetetlen kaland… a többiek fél 2 környékén értek a vasútállomásra, leszaladtam értük, aztán csak lestem a gyerekek arcát: mit szólnak az új házhoz, az új környezethez-hiszen még csak képről látták, és annyit tudtak róla, hogy lesz külön fiú – és lányszoba.

     Az augusztusunk, első itteni hónapunk csodálatosan telt: folyamatosan osztódnom kellett. Pécsen három hétig tanfolyam, a maradék kb. 10 napot pedig az új helyen való rendezkedés és az Alföldön, munkahelyi illetve pakolási kötelezettségek között kellett szétosztanom. Volt olyan nap, mikor hajnalban elindultam az Alföldről, délben a Balatonon voltam, este pedig már Pécsett…és ilyen körülmények között kellett megszervezni, logisztikázni, hogy a cuccaink két körben, két külön időpontban az ország keleti felében felpakolódjanak, a nyugati felében pedig lekerüljenek és az új házba bejussanak. Szerintem se vagyunk normálisak… de ha Isten ezt adta, ne rajtunk múljanak a dolgok… :)

     Zárszó: még tavasszal odahaza kérdezte Anna, mi legyen a veteménnyel: legyen, ne legyen? Hátha elköltözünk… és végül lett konyhakert, mert úgy voltunk vele, hogy könnyebb ott hagyni, ha van, mint sopánkodni azon később, ha esetleg maradunk, hogy nincs.

     Mielőtt augusztus vége felé felpakoltuk a második kör holmit, az utolsó cuccainkat a költöztető autóra, legnagyobbunkkal (aki szeretett volna eljönni elbúcsúzni a régi helytől) a sötétben még szedtük a saját paradicsomunkat a kis, de évről évre egyre nagyobb veteményesünkből. Hajnalban pedig egy fekete kukás zsákba begyömöszöltük az utolsó éjszakán használt ágyneműt, pizsamát, ruhákat, mellé egy kis elemózsiát a hosszú útra, és az egyik első vonattal megindultunk az új földre... ezzel hátunk mögött hagyva életünk majdnem 10 évét.

     A költözés hálás téma... Anna már szeptemberben megírta az ő részüket itt.