Akik régebb óta figyelemmel kísérik kis életünket, mindennapjainkat, azok tudhatják, hogy viszonylagosan régi nagy vágyunk, álmunk volt elköltözni az Alföldről. Egyre inkább nem éreztük ott a helyünket, a szolgálatunkat, a feladatunkat, és a jövőképünk is egyre inkább elkopott. Nem éreztük, hogy érdemes lenne még hosszú távon abban a régióban gondolkodni a jövőnket illetően.

     Van már legalább öt éve annak, amikor egy balatoni nyaralás során egyszer csak felmerült bennünk egy kérdés (ami később A KÉRDÉS lett): miért is nem itt élünk, és miért az Alföldön, miért ragaszkodunk hozzá? Persze nem voltak lehetőségeink a váltásra, de a gondolat befészkelte magát a fejünkbe, s attól kezdve minden évben tavasztól őszig költözni szerettünk volna. Nyaranta eljöttünk, visszatértünk; mindig rácsodálkoztunk erre a gyönyörű vidékre, és mindig némiképpen fájó szívvel tértünk haza. De a vágy, az álom velünk jött-ment…

     Amikor először hallottunk a családtámogatási programról, azonnal belelkesedtünk. Békéscsabán dolgoztam éppen, s munka közben, két vonat között már tervezgettük a költözést, s elkezdtük a virtuális házkeresést. Nagyon lelkesek voltunk, áprilisban még le is utaztunk Badacsonyba háznézőbe… akkor még nem voltak ismertek a támogatás részletei, így elég nehéz szívvel tudtuk csak tudomásul venni, mikor kiderültek a feltételek. Vagyis hogy mi abban az időszakban – nem volt meg a szükséges munkában töltött időtartam - nem vagyunk jogosultak semmilyen támogatásra… csalódottak, szomorúak voltunk, de tudtuk, hogy ha menni kell, úgyis megyünk. Isten tudja, mikor minek van itt az ideje… így igyekeztünk alázatosan, türelemmel várni, és tovább álmodoztunk. Meg persze imádkoztunk útmutatásért, jelekért… közben érdekes módon folyamatosan leépültek azok a dolgok, kapcsolatok, amik ott tartottak minket az Alföldön.

     Amint megvolt a szükséges munkában töltött idő (ami „természetesen” tavaszra esett), megint elkezdtünk intenzívebben gondolkodni a dolgon. Költözni, el innen, lehetőleg a Balatonhoz… anyagi lehetőségeink ugyanúgy nem voltak, mert a megszerezhető támogatás mellé még igen vastag önerő is szükséges lett volna. Hitelben nem, de ismerősöktől való kölcsönben azért gondolkodtunk. Nagy hittel, lelkesedéssel megindultunk, és megnéztünk egy másik házat is élőben egy kis faluban… és amilyen lelkesen mentünk, mellé szépen alakultak a dolgok, megint csak nem jött össze a vásárlás. Nem baj, tudunk várni. Hittel, türelemmel, alázattal. Addig is gyűjtögetünk.

     Az év végén - tőlünk félig-meddig szokatlan módon, hiszen nem tavasz és ősz között voltunk időben - még mindig nézegettük a házakat a neten. Lelkesedésünk nem sokáig tartott, hiszen azt láttuk, hogy napról napra mennek fel az árak; amint egy reménysugár, egy jó ház, költözési lehetőség felvillant, jött a pofon, hogy még drágább lett minden. Folyamatosan úgy éreztük, hogy elhúzzák előlünk a mézesmadzagot: mindig mikor már majdnem tudnánk lépni, szembesülnünk kell valami akadállyal. Bizony nehéz volt ezt mindig elfogadni.

     Elérkezett a tavasz. Rendkívül fokozott izgalommal indultunk neki, hiszen amellett hogy az ingatlanárak változatlanul meredeken emelkedtek, vártuk az újabb családtagot is-akinek köszönhetően lehetőségeink köre egy kicsit szélesebb lett. Mintha nyílt volna egy kapu… május elején nagyfiammal a digitális oktatás keretében (hiszen mivel bárhonnan bejelentkezhetett az óráira, így lementünk a Balatonra) megnéztünk egy újabb házat, de az sem volt az igazi. Pontosabban a hozzá való anyagi rész hiányzott erősen. Így megint le voltunk lombozva és kezdtük feladni, hogy elköltözünk bármikor is, és az Alföldön ragadunk.

     Fülest kaptunk azonban, hogy azon a vidéken, pont azon a településen, ahol pár hete jártunk, lesz egy eladó, még meg sem hirdetett ingatlan. Mint a villám csaptunk le rá: a hír után egy hét múlva már le is mentünk megnézni, utána másfél hétre alá is írtuk az adásvételi szerződést. Bár konkrétum még nem volt a megvásárlását illetően, azért a dolgok kezdtek körvonalazódni… próbálkoztunk a falusi CSOK igénybevételével, de végül pont jókor sikerült értékesíteni egy, már több éve a levegőben lógó, vevőre váró családi tulajdonban lévő telket. Isten megmutatta magát és megmutatta azt is, hogy eljött az ideje a költözésnek. Hátunk mögött hagyhatjuk az Alföldet, ahol jóformán már tényleg semmi dolgunk, semmi keresnivalónk nem akadt…

     Persze mi nem lennénk mi, ha minden egyszerűen történik. Háznézéskor (lévén hétfő) a gyerekeket előzőleg kikértük az iskolából, felutaztunk Pestre, majd ott hagytuk őket a nagyobb családnak. Reggeli indulással autóztunk tovább édes kettesben, majd még aznap este hazament a csapat: fele autóval, fele vonattal… az adásvételi szerződés ennél izgalmasabb volt: hétfőn írtuk alá a papírokat, miután ovisunkat előző hét csütörtök délben küldték karanténba. Vajon meddig…? Vasárnap éjfélig… így a többiek korábban felvonatoztak Pestre, én pedig hétfő hajnali fél egykor autóval ovisunkkal utánuk indultam. Hajnalban összetalálkozott a család a fővárosban, ott is hagytuk a gyerekeket és vonatoztunk tovább a Balatonra… s még aznap este haza is mentünk Békésbe. Csak úgy letoltuk a kb. 750 km-t… kétszer is két héten belül.

     Isten tudja, mikor mire van szükségünk. A lényeg, hogy tudjunk benne bízni hittel, őszintén és alázatosan… és ne kételkedjünk, hogy Ő tud még csodákat tenni. Hiszen a Balaton környéke amúgy sem egy lakhatási szempontból mindenki számára elérhető régió… merjünk nagyot álmodni, és ne hagyjuk ki Őt magát se!