... voltunk itthon összezárva. Első hetekben lezajlott a lázas, fekvős, gyengélkedős, morcos, szorongós, összeveszős, összeszokós, összevissza rész. Természetesen nem egyszerre mindenkinél, hanem szépen beosztva, volt, akinek csak a torka fájt hosszú ideig, de az nagyon, más meg három napig aludt szinte (ami azért jó pár decibellel könnyített a családi összhangzatunkon). Minden napra jutott valami tünet.

Családilag is össze kellett rázódnunk. Az itthon tanulós jó pár évünk alatt megszokott összezártságot azért valamelyest felborította a szeptemberi iskolakezdés. A rutin hamar visszaállt, s könnyebbséget jelentett, hogy nem nekem kellett meghatározni, hogy mikor mit kell tanuljunk, hanem kaptuk a leckét, hamarabb és gördülékenyebben készült el vele mind a négy iskolás délre.

Nagy kihívás volt azonban a négy gyereknek négyfelől érkező tananyagot átlátni, a visszaküldősöket észben tartani és lezongorázni. Nemsokára ebbe is belejöttünk, s egyre inkább találtunk örömöt az együtt töltött időben.

Ezt követte a (részemről) köhögős, szülői oldalról fáradékony, gyermekek részéről eleven és kirobbanóan aktív időszak, amelyben legfőbb harc részünkről a lábon és ébren maradásért folyt, szemben az este fél tízkor még vidáman csivitelő gyereksereggel. Villanyoltás után némelyiket ki kellett küldeni morzsát szedegetni az asztal alól söprűvel, hogy le legyen kötve a felesleges energia. Hogy eredményre vezetett-e szigorunk, vagy azután is viháncoltak-e, nem tudja egyikünk sem, mert mikor legközelebb találkoztunk, már újra morzsás volt minden, hiszen mire mi nagy álmosan kimásztunk az ágyunkból, az elpusztított reggeli nyomai fogadtak csupán. A virgonc kölykök megszelídülve ültek íróasztaluk fölé görnyedve és írták az online kapott leckéjüket, mint a kisangyalok. Donát, a kicsi, felöltözve épített valamit, Alma meg vadul színezte a tizedik színezőt már aznap. Milyen jólesett ez a tapintat a gyerekeink részéről! Egészen elfeledtem tőle az esti hangoskodásukat...

Nagyon csodálatosan megtapasztaltuk Isten gondoskodását a karantén alatt is. A nyár vége óta sztrájkoló tyúkjaink egyike pont ebben az időben kezdett újra tojni, pár hét elteltével beindultak a jércék is, tehát mire a bolti tojásnak végére jártunk, már egy tálca frissel rendelkeztünk. Levágni sem kellett a kakasokat, volt elég husink a fagyasztóban még. (Pedig túl sokan vannak, csak hát ugye az egyiket azért ne, mert az olyan szép fekete, a másik meg tarka, a harmadik meg akkora nagy, a negyedik meg olyan gyönyörű mély hangon kukorékol, stb... ) Amikor a friss gyümölcsünk elfogyott és gondoltam, akkor majd esszük a befőtteket, éppen felhívott pótnagymamánk, aki másnap 40 km-t utazott hozzánk, csak hogy beadjon a kerítésen nekünk egy kis almát, sárgarépát, narancsot, stb. Meg ha már jött, akkor egy kis levest (még másnapra is jutott belőle), süteményt, befőtteket, a gyerekeknek ezt-azt...

Mivel december ötödikén jött, és csomagot is adott nekik, a gyerekek újra reménykedni kezdtek, hogy karantén ide vagy oda, csak idetalál a Mikulás is hozzánk. Vitatkoztak, hogy vajon a nyolc utáni kijárási tilalom érvényes-e rá is, de megállapodtak, hogy munkába menni azt lehet, úgyhogy nagy buzgón nekiláttak a pucolásnak és ki is tették a csizmájukat az ablakba. Mi semmit sem vásároltunk nekik, nem is tudtunk volna boltba menni - mégis megteltek a kis csizmák reggelre. Így aztán még a gyanú árnyéka sem merülhetett fel irányunkba. A nagyszülőktől postán érkezett sok finomság egy nagy dobozban, meg eltettem a novemberben férj munkahelyéről kapott csomagjaikat nekik. 

Ezenkívül eljuttatták a tanító nénik, ismerősök is az iskolából, oviból a csomagokat, beakasztva találtuk a kapuban, jólesett ez a kedvesség is nagyon!

Kedves szomszédunk ajánlotta fel a segítségét, s vitte el a postára a sürgősen befizetendő csekket, hozott még ajándékba friss gyümölcsöt a gyerekeknek, s amikor meg később megkértük egy bevásárlásra, a zöldséges küldött ajándékba ismeretlenül meglepetést a gyerekeknek. Egy szép nagy, friss ananászt!

A karácsonyi készülődésünk visszafogottabban telt, de így is elkészültünk hét cipősdobozzal, amelyeket szépen becsomagolva elvihettünk ajándékba néhány ismerős gyereknek, nagy örömmel rakosgatták bele a meglepetéseket a gyerekeink.

Több időnk volt fúrni-faragni, egymásnak készítgetni meglepetéseket, sok régi tervet meg is valósítottunk ebben az ádventben (pl. Noé bárkáját elkészítettük, benne sok-sok műanyag állatkával, babaházat a kislányok bababútorainak, farmos házikót Lucának stb.), gondoltunk az unokatesókra, nagyszülőkre is, akiknek elpostáztuk az ajándékokat, cserébe a karácsony előtti napokban szinte naponta jött a futár vagy a postás titokzatos csomagokkal. (Legizgalmasabb volt Andris babzsákfoteljét rejtegetnem, egy nagy zsákban érkezett, azt hitték a gyerekek, hogy ruha van benne, s mivel az efféle zsákok megszokottak mifelénk, nem is gyanakodtak.)

Ezen a karanténkarácsonyon csak kerítésen keresztül adtunk szerenádot a szomszéd Erzsi néninek, akit Szenteste eddig mindig meglátogattunk egy kis énekléssel, meglepetéssel. Remélem, a gyerekeknek is megmarad ez az emlék a szívükben, hogy mielőtt mi kapunk, adjunk... Magunkból, az időnkből, amink van, abból, amit mi is kaptunk. Előbb ehhez a nénihez megyünk, aztán jön csak el a várva várt otthoni ünneplés.  

Erzsi néni szorongatta a kezében a kis csomagocskákat, narancsokat, amiket mi inkább csak a kerítésen nyújtottunk át neki, mert a szeretet ki tud szabadulni a karanténból. És az imádságok is felértek Budapest környékére, ahol a családunk többi tagja ünnepelt. 

Ha a mobilinternetünk elfogyott is a sok iskolai beadandó miatt, s nem tudunk videochatelni a családdal, attól még gondoltunk egymásra és ezt éreztük is itthon, mikor bontogattuk az ő kis kedves csomagjaikat.

Mire megérkezett a hatósági karantén határozat, már érvényét is vesztette. Kivéve a pozitív teszttel bíró Petinek, akihez még jó pár napig lelkesen jártak ébresztőt dudálni a helyi rendőr alakulat tagjai, szinte sportot űzve abból, hogy a legalkalmatlanabb pillanatokban csalják elő pizsamában, mezítláb, törölközőbe burkolva vagy kerti munka közben nyakig sárosan.

Karácsonyra tulajdonképpen kiszabadultunk mind. Épp időben, mert kezdtek megcsappanni a betárazott készletek. 

Mi heten a gyerekekkel már mehettünk, amerre láttunk (csak iskolába nem). Mivel tüneteink azért még nem múltak el hiánytalanul, önkéntesen maradtunk itthon, amíg szükséges volt. Utána nagy nehezen zökkentünk vissza a régi kerékvágásba. Első vásárlásomkor levegőt is alig mertem venni a maszkom mögött, nehogy megfertőzzem a tőlem a boltban öt méterre lévő idős nénit, vagy a sorban előttem álló bácsit. Furcsa volt belegondolni, hogy ezek az emberek naponta elmennek a boltba vásárolni és ügyeket intéznek, beszélgetnek egymással, nem csak otthon bezárva léteznek, mint ahogy azt mi megszokhattuk...

Utóhangként ráhúztunk még két összezárt hetet, mert épp kezdődött a téli szünet. Ez már felhőtlen, tanulás nélküli együtt töltött idő lett, mind élveztük, és volt idő, hogy a fel-felbukkanó apróbb tünetek is lecsendesedjenek. 

Most már lassan visszarázódunk az iskolás-óvodás időszakba megint, de sokáig emlékezni fogunk erre a jó kis áldásos karanténra. Hálával telt szívvel.