Sokáig hittem, hogy lezárult már a babás korszak a mi családunkban és most az következik, hogy szépen felneveljük a hat gyerkőcünket. Augusztusban múlt két esztendeje, hogy elvesztettünk egy kilenc hetes kis magzatot, (a gyerekek máig számon tartják  és minden családrajzra rákerül ő is). Emiatt én valamiért úgy gondoltam, biztosan nem fog több babánk születni. El is ajándékoztam minden babaholminkat.

Éppen ezért sokkolt először a pozitív teszt március elején. Jöttek sorra a félelmeim: mi lesz, ha őt is elveszítjük? Ha mégis megmaradna, hogy alakul majd a vérnyomásom, megint magas lesz? Hát a derekam, gerincem hogy fogja bírni?

Másnap azonban azt olvastam az Evangélikus Útmutatóban, hogy aznap van az „örömhírmondás napja” (amikor Mária az angyaltól megtudja, hogy gyermeket fog szülni… eddig nem is tudtam, hogy van ilyen „ünnep”). Azóta az a nap számomra is az örömhírmondás napjává vált.

Elárasztott az ÖRÖM, vagy két hétig szinte a föld fölött lebegtem ettől az érzéstől: újra kisbabánk lesz és átélhetjük a kezdetektől egy kicsi élet indulását!

Épp tíz hetes pocaklakó volt apróságunk, mikor először éreztem mozogni. Végig követhettem újra a csodát, ahogyan növekszik bennem. Minden pillanatát élveztem ennek a várandósságnak, annak ellenére, hogy a nyolcadik terhességem, s már nem vagyok olyan fiatal, mint 12 éve…

Az öröm áthatotta a mindennapjaimat, gyakran kaptam azon magam, hogy egyszerűen elárasztotta a szívemet az öröm-hála-béke boldog egyvelege…

Berta baba érkezése által indított Isten minket költözésre is (végképp kinőttük a házunkat, emellett fel tudtuk venni a Babaváró hitelt is), és úgy érzem, a kapcsolatunkat a férjemmel még jobbá tette (bár én gyakran gondolom úgy, hogy ezt lehetetlen tovább fokozni).

Ő mindig hihetetlenül figyelmes volt velem, de most aztán különösen is érezhettem, érezhetem a gondoskodását, kedvességét, szeretetét – egyszerűen lubickolok benne és hatalmas boldogsággal tölt el, hogy ennyire szeretve vagyok, vagyunk.

Peti úgy fogalmazott, hogy sugárzok – de hiszen éppen Neki köszönhetően virultam ki...!!!

Szerintem nagyon vagány és belevaló apa, aki számtalanszor könnyített rajtam azzal, hogy amíg én pihentem, elvitte mind a hat gyerekünket sétálni, kirándulni, játszóterezni…  

Az őszi szünet egyik napján vonattal felkirándult velük Pestre az Állatkertbe, mindezt egyedül, hát nem semmi…! Nagyon felnézek rá, hogy ilyen tud lenni és sok jó élményt ad a gyerekeinknek, még ha ez áldozattal jár is legtöbbször. Pláne, hogy ő erre nem kapott igazán példát gyerekkorában.

Az is sokat jelentett a várandósság vége felé, hogy nem terhelt felesleges elvárásokkal, hanem türelmesen és megértően viselte a viselősségemet és az ezzel járó lustaságom, rendetlenségem…J

Ami számomra a legjobb volt, hogy lehettünk olykor kettesben, gyerekmentesen, s ez csodálatosan jót tett…! Hála a nagyszülőknek két teljes napot ketten tölthettünk itthon. Igaz, hogy Peti a vizsgájára készült, de addig én odabújhattam mellé, mint egy lusta macska (vagy inkább bálna), pihentem és örültem, hogy együtt lehetünk.

Belefért egy kis romantikus séta is a Balaton-parton, közös autós kirándulás, vásárlás gyerekek nélkül, persze mindenhová cipeltük magunkkal az elmaradhatatlan kórházas pakkot, minden esetre felkészülve…

Hálatelt szívem ellenére azért ahogy közeledett a kiírt időpont, mégis belopódzott a szívembe a félelem. Erősödtek a kételyeim: mi lesz, ha bármi lesz (aminek az esélye emberileg számolva a sokadik terhességgel bizony egyre nagyobb)? A fájdalomtól is  borzasztóan féltem…

Nagyon sokat jelentett, amikor egyik este beszélgettünk ezekről Petivel, imádkoztunk együtt, Istenre bíztuk a szülést is, kérve az Ő áldását, védelmét.

A Peti által írt blogbejegyzés is segített, hiszen Isten nem a félelem lelkét adta nekünk… ennek hatására kezdtem átgondolni, fejben rendbe rakni, helyes mederbe terelni a szüléssel kapcsolatos gondolataimat.

Végre elhatározásra jutottam: Berta a mi öröm-babánk, ezért örömként szeretném megélni a születését! Ez két nappal az érkezése előtt történt: attól fogva érzem úgy, hogy igazán fel voltam készülve a születésére.

Én mindig nagyon gyorsan szültem a gyerekeinket, felocsúdni sem volt szinte időm, most is váratlanul tört rám a várva várt…

Nyolcadikán este (mindig éjjel szülök valamiért) már sejtettem, hogy lehet valami, két nappal voltunk a kiírt időpont előtt. Aludni mentem, de hamarosan egy fájás-féle ébresztett. Szóltam is Petinek, hogy hívja a mentőket. Kapásból két perces  fájások jöttek, s húsz percig szorongattam a kezét, mire megérkezett a mentőautó. Búcsúztunk, majd beszálltam, s mivel nagyon erősek voltak a fájások, lefektettek a mentős ágyra. Kérték, ha tudom, tartsam vissza (bár szerintem ez lehetetlen…), siettünk a kórházba. Közben mértük az időt, maradtak a kétpercesek, de nagyon erősödtek. Aztán már meg kellett állniuk, mert Berta egyszerűen kibújt.

Békesség, öröm, hála töltött el végig, egy cseppet sem féltem. A három marcona, tagbaszakadt mentős meghatottan próbálta ellátni a kicsi újszülöttet, érezték ők is, hogy hatalmas pillanat ennek az új kis életnek a megindulása… csodálva néztem én is az egykori pocaklakót, aki gyönyörű, szépen fejlett, nagy baba, egészséges és öröm vele lenni, látni, ahogy fejlődik, növekszik…

Lehetett volna bármi baj… a köldökzsinóron például volt egy nagy csomó. Isten azonban meghallgatta az imádságunkat és megóvott.

A kórházba érve is folytatódtak az örömök: egy kedves nazarénus anyukával kerültem egy szobába (gyerekeink osztálytársak), mindketten kölcsönösen örültünk (azért ebben az érzékeny időszakban: szülés, szoptatás, babázás… nem mindegy, kivel zárnak össze néhány napra).

Öröm volt az is, hogy életemben először rooming-in lehettem az újszülöttemmel. Ezt eddig még sajnos nem élhettem át. A kórházi dolgozók kedvessége, figyelmessége is meglepett, pedig tartottam a még meg nem szokott veszprémi kórháztól, de kellemesen csalódtam.

A kicsi Bertát megismerve azt kell írjam, hogy folytatja a többi gyermekünk hagyományát: eszik, alszik, mosolyog, elégedetten gyarapszik. Nem hasfájós, nem sírós, nem szenvedős, hanem igazi öröm-baba…

Szülésem másnapján is akadt öröm-meglepetés: egy ápoló csomagot hozott nekem. Egy Mc Donald’s- os menü volt benne, egy kedves ismerős küldte. Olyan jólesett – nemcsak az étel, hanem az ötlet, a kedvesség, hogy gondoltak rám…! Ez is öröm…

S az örömök Bertával folytatódnak, ahogy hazajöttünk… koma-tálakat kapunk sorra kedves környékbeliektől. Az egyik anyuka még tortát is sütött ebből az alkalomból, nagy meglepetésünkre. Elhalmoznak szeretettel, ajándékokkal. Édesanyám, akinek a nevét is kapta Berta (Andrea), kitartóan vigyázott a gyerekekre, míg én kórházban voltam, Peti meg Pécsett vizsgázott.

Hetedik babánál számomra szokatlan ekkora ünneplés. Az elsőnél, másodiknál még mindenki örült, de ahogy egyre sokasodtunk, úgy sikerült kivívnunk „odahaza” többek rosszallását. Ott a legtöbben túlzásnak vélték ezt a „gyerekmennyiséget”, már 5-6 lurkónál is. Itt azonban nemcsak mi örültünk szívből az új kis jövevény érkezésének.

A minap a polgármesterünk jött el személyesen átadni egy kis ajándékcsomagot a legifjabb lakosnak, s nyomatékosan felhívta a figyelmünket, hogy épp most emelték meg jelentős mértékben az önkormányzati támogatást, amit nehogy elfelejtsünk ám igényelni…!

Jó érzés ilyen helyen élni, ahol megbecsülik a sokadik gyereket is és örömmel fogadják!!!

Gyönyörködöm pici lányunkban, végre kézbe vehetem, megölelhetem, puszilgathatom… gondoskodhatok róla, szeretgethetem, táplálhatom, láthatom, ahogy a sok anyatejtől beájul és mosolyogva, elégedetten elalszik. Örülhetek a nagy tesók örömének, mikor kézbe vehetik az új, aprócska családtagot…

Nem szeretném elfelejteni soha, amíg élek, hogy ő ÖRÖM-baba. Ha ránézek, mindig juttassa eszembe, hogy válasszam az örömöt a félelem helyett.

„Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.” (Zsoltárok könyve  16, 11)